Fordított polaroid kép

„Hiszek Amerikában”, mondja Bonasera, a temetkezési vállalkozó a Keresztapa nyitójelenetében Don Corleonénak.

Washington, 2020. június 8. Tiltakozó "A fekete életek számítanak" feliratú táblát tart a George Floyd halálát okozó rendõri túlkapás miatt és a rasszizmus ellen tartott tüntetésen a törvényhozás washingtoni épülete, a Capitolium elõtt 2020. június 7-én. MTI/EPA/Sarah Silbiger Fotó: Sarah Silbiger

Aha. Akkor villant át rajtunk először, hogy Amerika sem hibátlan.

Ahol kézzel lehet focizni, ott más disznóságok is történhetnek.

Kalifornia, csajok, rock and roll, hajónyi ­autók, por (akkor fogalmunk sem volt, hogy mi az), ezek voltak a sztorijai középpontjában. A végső döfést akkor kaptuk tőle, amikor előkapott egy kis dobozt, a szeméhez emelte, felénk fordult, kattintott, villantott, majd néhány másodperc múlva egy kis papírszerű izé csúszott ki a doboz egyik nyílásán, néhány pillanatig meglebegtette a szélben, majd megmutatta nekünk. És szép lassan, fokozatosan színesedett a kép, egyre élesebb lett, és a végén megjelent a papíron a fényképünk. Akkor nem tudtuk, hogy mi az a polaroid.

Ez a polaroid fénykép volt a bizonyítéka, hogy Amerika csodaország. Kép is van róla. És mi vagyunk rajta.

Amit most érzek, az egy fordított eljárású polaroid fénykép. Rajta van minden fiatalkori álmunk és reményünk, szép, éles és színes ez a kép. A szabadság, a jólét, a szólásszabadság, az igazságosság, a demokrácia van rajta. Mindegyik hiánycikk volt fiatalkorunkban. És elsősorban Amerika jelentett garanciát arra, hogy egy szép napon ez az állókép életre kel. Erre a képre nem fért rá sem Amerika felfedezése, sem az őslakos indiánok módszeres kiirtása, sem a rabszolgaság, sem a polgárháború, sem a harmincas évek gazdasági válsága, sem Pearl Harbor, sem Hirosima. Nincs rajta a mccarthyzmus, Charlie Chaplin kiűzetése Amerikából, nincs rajta a maffia, sem a vietnami háború, amikor Amerika végleg elvesztette ártatlanságát.

Mert ebben az országban bárkit, bármikor meg lehet ölni.

Meg lehet ölni a fehér John Kennedyt és a fekete Martin Luther Kinget. A fehér Bobby Kennedyt és a fekete Malcolm X-et. Halálba lehet kergetni Marilyn Monroe-t, mert az elnök szeretője (is) volt és az angyalarcú, szőke Jean Seberget, mert a Black Panthers vezetője volt a szerelme. És a Pokol Angyalai megölhetnek egy feketét egy Rolling Stones-koncerten, meg lehet alázni Rosa Parksot, mert leült egy buszon. És le lehet lőni New York kellős közepén a fehér John Lennont. És komplett iskolai osztályokat, fehéreket, feketéket egyaránt ki lehet végezni, mert bármelyik hibbant tinédzsernek fegyvere lehet.

Ebben az országban minden megtörténhet. A korlátlan lehetőségek és a felfoghatatlan embertelenség országa is.

Ebben az országban meg lehet ölni kifejezetten aljas kegyetlenséggel George Floydot. És utána ki lehet fosztani az országot, válogatás nélkül feldúlni, lerombolni akár feketék által tulajdonolt boltot, lakást, ártatlan rendőrökre támadni, fehér és fekete rendőrökre, sőt meg lehet ölni David Dorn nyugalmazott fekete St. Louis-i rendőrfőnököt, le lehet rombolni ész nélkül szobrokat, betiltani klasszikus filmeket, mindenkit rasszistának beállítani, mindenkit a szó szoros értelmében térdre kényszeríteni, és „fákra” (fuck) és Antifákra (antifuck) osztani a világot. Mert éppen elmenőben van a maradék eszünk. Mert ahol rassziz­mus van, ott rasszizmus van. Rasszizmusra még nagyobb rasszizmus a válasz. Mindenki gyűlöl mindenkit. És nem csak Amerikában.

Ami rossz Amerikának, az rossz a világnak is. Gyerekkoromban – nyolc-tíz éves lehettem – szinte egyszerre fedeztem fel magamnak Pelét, Muhammad Alit és Louis Armstrongot. Maracana, Kinshasa, Hello, Dolly! és What a Wonderful World. Néztem a tévében őket, és el voltam ájulva a tehetségüktől. Megkérdeztem a szüleimet, hogy miért fekete a színük ezeknek az embereknek. Mert ők ilyen színű bőrrel születtek, volt a válasz. Kész. Ennyi. De éppen olyan emberek mint mi, tették még hozzá. Nem volt több kérdésem. Nekem ott, ők lettek a személyes Fekete Szentháromságom. Pelé, Ali és Louis Armstrong. My Black Holy Trinity. És mellettük, Ella Fitzgerald, mintha mindhármuk ősanyja lett volna.

Tudom, az élethez szerencse is kell. Nem mindenki tisztázza a faji kérdéseket már gyerekkorában. De egy kisgyerek sem születik rasszistának. A környezet, a család, az iskola, a nem wonderful világ által válnak nem kevesen rasszistává. Oda-vissza. Most a fehérek lesznek soron, aztán majd megint az arabok, a zsidók, a feketék, az ázsiaiak és így megy ez körbe-körbe. Magyarország egyik legnagyszerűbb embere, a cserdi polgármester, Bogdán László írta a minap: „Minket egyformán tép a szél, minket egyformán ver az eső, minket egyformán süt a nap. Minket egyformán dermeszt a fagy. Mi mégsem értjük egymást.”

Pofonok, szélsőjobbról és szélsőbalról. Zúg a fülem tőle, szédülök, hányingerem van. A fizikai fájdalom lassan tompul, de a lélek megjegyzi. Soha többé el nem ereszt ezeknek a pofonoknak az emléke.

Rohamosan fakul az a polaroid kép. Eltűnnek a színek, elmosódnak az arcok, minden homályos, majd marad az üres, fehér kifakult papír. Amit elfúj a szél. Ha be nem tiltják a szélnek, hogy fújjon. Nem marad utána semmi. Csak egy gyűrött egydolláros. Rajta a felirat: „Bízunk Istenben”. Igen.

De ha így folytatjuk, Isten nem fog bennünk bízni. Nem lesz kiben bíznia, mert ­amúgy is kinyírjuk egymást. Ne hagyjuk. Még mindig mi vagyunk többségben. Mert különben tényleg mindennek vége lesz.

A szerző producer, filmrendező