„Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera”, azaz „meg-újjúlnak a’ ditsőséges magyar nemzetnek régi sebei” – írta II. Rákóczi Ferenc az általa vezetett szabadságharc kezdetekor „a keresztyén világ minden fejedelmeinek és respublikáinak” 1703-ban. Közhely talán, hogy ahogy a pár évvel később elbukott szabadságharc, úgy megannyi más, korábbi és későbbi, lényegében a nemzeti önrendelkezésért folytatott magyar küzdelem dicső tragédiája beleégett az agyakba és szívekbe, még inkább erősítve a „sírva vigad a magyar” életérzését. Tény, jogosan érezzük úgy, nemhogy a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, de nem is ért meg minket senki se a földkerekségen. Sőt úgy látjuk – hozzáteszem megint: jogosan –, hogy nemcsak megértés nincs a magyarság irányába, de mi magunk is képtelenek vagyunk elmondani, elmagyarázni történelmünket, nemzeti létünk értelmét, azt, hogy mi hogyan is suttogunk szépséget a bánatunkba.
Mert a történelemnek az a sajátossága, hogy bár hivatalosan és elviekben események, tények összessége, melyek „tárgyszerű” leírása a tudomány célja, valójában sokkal inkább személyes és kollektív emlékezetről van szó. Az emberi emlékezet pedig óhatatlanul érzelemdús összehuzalozása a régmúltnak, mely alapján megítéljük a jelent és készülünk a jövőre is. A történelem tehát igazából emlékezetpolitika, viszonyulás ahhoz, amit önmagunkról, közösségünkről és ezen keresztül a tágabb világról gondolunk. Iszonyatosan nehéz megfejteni, hogy miért, hogy nyelvi, kulturális vagy egyszerűen „csak” nemzetkarakterológiai okokból, de ezt a viszonyulást a magyarság nem képes megértetni másokkal – pontosabban mások nem képesek megérteni minket. Hiába mondjuk el büszkén, hogy mi évszázadokon át küzdöttünk a barbár muszlim hódítókkal és védtük Európát; hogy a mi nemzeti mozgalmaink már akkor az európai német ajkú terjeszkedés ellenében alakultak ki, amikor az ő későbbi esküdt ellenségeik még vígan segítették őket; hogy a „magyarbirodalom” és a magyar „kultúrfölény” sohasem expanzív, hódító jellegű volt, mint oly sok más gyarmatosító nyugati országé, hanem befogadó és védekező jellegű – a győztesek „objektív” megítélése mindig az lett, hogy a jóból nem porcióznak a magyarnak. Bármi is volt a faktuális helyzet Muhinál, Mohácsnál, a karlócai vagy a szatmári békénél, Világosnál, Trianonnál, a II. világháborút lezáró Párizs környéki békéknél vagy ’56-ban, úgy emlékszünk, hogy mi, bár küzdöttünk, harcoltunk, de végül magunkra maradtunk, még a velünk együtt vesztők is sokszor jobban jártak: úgy emlékszünk, velünk mindig komiszul elbántak.