Legyőzni a máig kísértő Trianont

A „merjünk kicsik lenni” korábbi politikáját a „merjünk magyarok lenni” testtartása váltotta fel.

Szánthó Miklós
2020. 06. 03. 8:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

„Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungarae vulnera”, azaz „meg-újjúlnak a’ ditsőséges magyar nemzetnek régi sebei” – írta II. Rákóczi Ferenc az általa vezetett szabadságharc kezdetekor „a keresztyén világ minden fejedelmeinek és respublikáinak” 1703-ban. Közhely talán, hogy ahogy a pár évvel később elbukott szabadságharc, úgy megannyi más, korábbi és későbbi, lényegében a nemzeti önrendelkezésért folytatott magyar küzdelem dicső tragédiája beleégett az agyakba és szívekbe, még inkább erősítve a „sírva vigad a magyar” életérzését. Tény, jogosan érezzük úgy, nemhogy a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, de nem is ért meg minket senki se a földkerekségen. Sőt úgy látjuk – hozzáteszem megint: jogosan –, hogy nemcsak megértés nincs a magyarság irányába, de mi magunk is képtelenek vagyunk elmondani, elmagyarázni történelmünket, nemzeti létünk értelmét, azt, hogy mi hogyan is suttogunk szépséget a bánatunkba.

Mert a történelemnek az a sajátossága, hogy bár hivatalosan és elviekben események, tények összessége, melyek „tárgyszerű” leírása a tudomány célja, valójában sokkal inkább személyes és kollektív emlékezetről van szó. Az emberi emlékezet pedig óhatatlanul érzelemdús összehuzalozása a régmúltnak, mely alapján megítéljük a jelent és készülünk a jövőre is. A történelem tehát igazából emlékezetpolitika, viszonyulás ahhoz, amit önmagunkról, közösségünkről és ezen keresztül a tágabb világról gondolunk. Iszonyatosan nehéz megfejteni, hogy miért, hogy nyelvi, kulturális vagy egyszerűen „csak” nemzetkarakterológiai okokból, de ezt a viszonyulást a magyarság nem képes megértetni másokkal – pontosabban mások nem képesek megérteni minket. Hiába mondjuk el büszkén, hogy mi évszázadokon át küzdöttünk a barbár muszlim hódítókkal és védtük Európát; hogy a mi nemzeti mozgalmaink már akkor az európai német ajkú terjeszkedés ellenében alakultak ki, amikor az ő későbbi esküdt ellenségeik még vígan segítették őket; hogy a „magyarbirodalom” és a magyar „kultúrfölény” sohasem expanzív, hódító jellegű volt, mint oly sok más gyarmatosító nyugati országé, hanem befogadó és védekező jellegű – a győztesek „objektív” megítélése mindig az lett, hogy a jóból nem porcióznak a magyarnak. Bármi is volt a faktuális helyzet Muhinál, Mohácsnál, a karlócai vagy a szatmári békénél, Világosnál, Trianonnál, a II. világháborút lezáró Párizs környéki békéknél vagy ’56-ban, úgy emlékszünk, hogy mi, bár küzdöttünk, harcoltunk, de végül magunkra maradtunk, még a velünk együtt vesztők is sokszor jobban jártak: úgy emlékszünk, velünk mindig komiszul elbántak.

Mindennek azonban van egy pozitív eleme is: az, hogy emlékezünk, hogy tudunk mi, magyarok közösen emlékezni, hogy van „kollektív memória”, amibe kapaszkodhatunk, azt is jelenti, hogy még itt vagyunk. Hogy „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán”. Hogy történelmileg valóban távol van-e vagy sem, még így száz év elteltével is nehéz megítélni, de Trianon hátborzongató, mindent felülírónak tűnő emléke érzelmileg még mindig karnyújtásnyira van tőlünk. Mondják, hogy igazából ami Trianon előtt történt, az már történelem, de ami akkor és utána, az mind velünk van, velünk él a mai napig. És nem csak azért, mert még vannak páran köztünk, akik megélték és többen, akik még emlékeznek arra, hogy a 20-as, 30-as években hogyan élték meg mások az országcsonkítást. Hanem azért is, mert égbekiáltó, hogy itt nem arról van szó, amivel formálisan illetik: békeszerződésről beszéltek a győztesek, miközben az ellenségeskedés és a háború magját vetették el, „történelmi igazságtételként” adták el azt, ami pőre igazságtalanság. Ahogy Máthé Áron történész, a NEB alelnöke írja a most megjelent Kommentárban: „Trianon a magyarság egészének létezését is kétségbe vonta, a békekonferencián a magyar ügyek tárgyalásakor előkerült az az érv is, hogy a »magyar mint olyan nem is létezik« […] Trianon a magyar létbizonytalanság forrása.”

Azért is érezzük úgy, hogy nem tudtuk elmesélni tragédiánkat, illetve hogy a Nyugat nem úgy emlékszik arra, mint ahogyan mi, mert bár vártuk, soha semmilyen elégtételt nem kaptunk. A szimpla bocsánatkérés persze nem lett volna elég, de elmaradtak a politikai, szimbolikus gesztusok is. Sőt egyes brüsszeli européerek a mai napig könyöradományként definiálják a hazánknak kegyesen juttatott uniós forrásokat, és döbbenettel vegyes fintorgással konstatálják, ha valaki emlékezteti őket arra, hogy az nekünk jár – nemcsak politikai, gazdasági, de történelmi okokból is. Persze nyilván nehézkes az egységes narratívaalkotás a mi részünkről is, amikor Trianon kapcsán sajnos még ma sem beszélhetünk politikai oldalakon átívelő emlékezetközösségről. A politikai közösség egyik része, a jobboldal emlékezni és emlékeztetni akar és – már megint: jogosan – elutasítja azt az interpretációt, miszerint az 1920-as országvesztés valamiféle fájdalomba csomagolt megkönnyebbülés lenne. A baloldal és a liberálisok – kevés kivételtől eltekintve – vagy a távolságtartás illatos keszkenőjét tartják az arcuk elé és azt mondják, ez már a múlt, felejtsük el, nincs ezzel dolgunk; vagy rosszabb esetben azt erősítik, hogy ez az egész csak a mi szempontunkból tűnik tragikusnak, valójában magunknak „köszönhetjük”, egyféle megérdemelt büntetés volt ez tetteinkért.

Mi sem áll távolabb tőlem, mint ez utóbbi megközelítés, azonban nem állhatunk meg ott sem, hogy siratjuk a Trianonban eltemetni szándékozott országot és beletörődünk abba, hogy minket már sosem fognak megérteni.

A helyesen és elkerülhetetlenül érzelemtelt viszonyulásnak cselekvésbe kell átfordulnia. Ilyen értelemben nemcsak hogy meg kell haladnunk Trianon tragédiáját, hanem le is kell győznünk azt, hogy begyógyuljanak régi sebeink. Ahogy arra már utaltam, van egy nagy helyzeti előnyünk: még mindig itt vagyunk. Sőt erősebbek vagyunk, mint az elmúlt száz évben bármikor. A „merjünk kicsik lenni” korábbi politikáját a „merjünk magyarok lenni” testtartása váltotta fel.

Világos, hogy ha a reálpolitikai adottságok között területi revízióra nincs lehetőség, akkor csak egy út van, amellyel sírba tehető, legyőzhető Trianon igazságtalansága: a kompromisszumokat nem ismerő ország- és nemzetépítés, hogy a Kárpát-medence vezető, meghatározó ereje újra Magyarország legyen, hogy a régióban mindenkinek érdeke legyen Magyarországgal jóban lenni.

Az elmúlt tíz év geo- és nemzetpolitikai építkezése ezt célozta meg. Egyszerre kell megkomponálni három tételt: Magyarországot mindenekelőtt erős gazdasági fundamentumokkal rendelkező ökoszisztémává kell tenni; erre alapozva olyan politikai teret kell formálni a régióban, hogy mérete ellenére hazánk lehessen annak szövetségformáló vezető szereplője; és mindezekre a gazdasági és politikai képességekre alapozva kell minél több anyagi és érzelmi erőforrást becsatornázni az elszakított területekre, hogy azok az országhatárok mozdulatlansága mellett is egyre erőteljesebben tudjanak együtt lélegezni az anyaországgal. Ahogy Zrínyi Miklós írja a Szigeti veszedelemben: „Angyali légiót küldött Isten néked / Te segétségedre, kivel meggyőzheted / Ezt az nyavalyában zabált ellenséged. / Kik pokolbul jüttek kevélyen ellened”. Jöjjön csak bárki, mi itt vagyunk. Mi maradunk.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.