A pusztítás megváltástana

Nem csillapodó amerikai erőszakhullám: a demokráciát csőcselékuralomra cserélik?

New York, 2020. június 8. Tiltakozók a George Floyd halálát okozó rendőri túlkapás miatt és a rasszizmus ellen tartott tüntetésen New Yorkban 2020. június 7-én. MTI/EPA/Jason Szenes Fotó: Jason Szenes

Bár a forradalom erői mindig új világot teremtenek, valójában nem látunk semmi újdonságot. Az egyes szereplők motivációja eltér, de a jelenségek nagyon is ismerősek.

A „forradalmárok” egy részét talán csak a Bakunyin-féle pusztítás örömteli szenvedélye vezeti, amely minden létezőnek, a fennálló rend teljességének elpusztítását kívánja, és ezentúl semmi többet. A forradalomnak csak a pusztítás a feladata, a romokból az új és jobb rend majd spontán módon fog kinőni, mint gaz a beton alól, arra sok energiát nem érdemes pazarolni. (Persze ne becsüljük alá ezt az iskolát, a lelkes pusztításnak is megvan a maga misztikája.) A maga nemében a forradalom egyben kiváló buli is. Az értelmiségiek szeretik megindokolni a pusztítást. Az értelmiségi magyarázat szerint a lincshangulat, a fosztogatás, a pusztítás indokolt, hiszen sérelmek és évtizedeken, évszázadokon át tartó igazságtalanságok sora miatt kell elégtételt venni.

Bár híveik azzal mentegetik a beteges, gyűlölködő Marxot, hogy tudományosan mennyi mindenben volt igaza, abban is tévedett, hogy a tőke természetét tekintve feltétlenül reakciós vagy jobboldali (először az alap, aztán a felépítmény!): a nagy cégek a forradalom mellé álltak, nem ma, hanem már korábban. (Lásd a Kaepernick-termék futtatását.) Támogatják a BLM-mozgalmat és követelik a már eddig is kellőképpen fasisztoid közösségi médiacenzúra fokozását. A szabadpiaci utópiával szemben érvelő konzervatívoknak igazuk volt, amikor azt mondták, a „big business” legalább annyi szkepszist érdemel, mint a „big government”. Ma nem az államtól kell féltenünk a szabadságunkat, hanem a globális cégóriásoktól.

Amennyiben nem a lelkes pusztítás hívei­re nézünk, hanem azokra, akik morális indokokat keresnek a mozgalom támogatására, úgy megmagyarázhatjuk a jelenlegi helyzetet is a nyugati gondolkodás alapvető dinamikájával: az utópia és antiutópia soha föl nem oldható ellentétével. És ennyiben még a keresztényellenes kísérletek is keresztények.

A morális indoklás szerint a jelenlegi nyugati rend bűnös, és húzza maga után a bűnt, mint gazda az engedetlen ebét. Mi több: minden fehér ember bűnös a múlt bűneiért. Ez a fehér ember eredendő bűne. Láthatóan a bűnös keresztény kultúrától szabadulni vágyó mozgalmak képtelenek szabadulni e bűnös kultúra maradványaitól, gondolati kereteitől.

(Mivel nálunk nem volt rabszolgaság, gondolkodtam a logika adaptációján. Lehetne például ezt alkalmazni a kommunistákra és leszármazottaikra: eszerint bizony nekik tevőlegesen is bocsánatot kell kérni a kommunista rendszer kárvallottjaitól, akár térdelhetnének is, pucolhatnák a cipőket. Elképzeltem a dolgot. Őszintén szólva tetszik.)

Mivel létezik keresztény ígéret egy tökéletes világra, ezért örök kísértésként mindig jelen lesz az a gondolat, hogy a „nem e világból való” országot mégis e világon kíséreljük meg megvalósítani. Lehetséges minden bűntől megszabadulni emberi erőfeszítések révén, a megváltást megoldjuk mi magunk, köszönjük, nincs szükségünk égi segítségre – autonóm közösség vagyunk!

Hagyományosan az ilyen gondolkodást nevezzük – ne féljünk a szótól! – eretnekségnek. Ha egyáltalán vannak még vitáink – gyújtogató, fosztogató, lincselő csürhével per defini­tionem nem tudunk vitatkozni –, akkor vitáinkat eretnekekkel vívjuk. Semmit sem sikerült újítani a kereszténység megjelenése óta. A tökéletlenséget elfogadó rend és szabadság hívei ma is donatistákkal, pelagiánusokkal, gnosztikusokkal állnak szemben. És ahogy a rend és szabadság elválaszthatatlanul összetartoznak, ugyanúgy tartozik össze az utópia és a totalitarizmus.

Ebből a keretből sohasem fogunk tudni kilépni. Az utópia kísértése velünk marad, mert az a kulturális DNS-ünkbe van írva. Ugyanakkor jó tanulsága ez annak, hogy a keresztény kultúrának nincs radikális alternatívája, pontosabban fogalmazva semmiféle alternatívája nincs. A kereszténységgel „belülről” leszámolni kívánó kísérleteket, a felvilágosultak diktatúrájának nettó barbarizmusát, a bolsevizmust, a nemzetiszocializmust ismerjük. A kívülről érkező, valóban létező alternatíva pedig az iszlám.

Nincs másik.

A szerző eszmetörténész