A pusztítás megváltástana

Nem csillapodó amerikai erőszakhullám: a demokráciát csőcselékuralomra cserélik?

New York, 2020. június 8. Tiltakozók a George Floyd halálát okozó rendőri túlkapás miatt és a rasszizmus ellen tartott tüntetésen New Yorkban 2020. június 7-én. MTI/EPA/Jason Szenes Fotó: Jason Szenes

A végén még Platónnak lesz igaza.

Amikor bennünket, hányattatott sorsú káeurópaiakat elkezdett három évtizede politikailag nevelgetni a Nyugat, akkor azt tanultuk meg, hogy az Egyesült Államok a mindenkori minta, amelyhez közösségünk eredményeit mérni kell. Az Egyesült Államok a jó élet (mai nevén: demokrácia) létező, látható mércéje.

Nézzük most jól meg, mi folyik az Egyesült Államokban.

A Black Lives Matter és Antifa kódnevek alatt vonuló tömegek üzleteket fosztanak ki, kommünöset játszanak (Seattle), szobrokat döntenek le, gyújtogatnak, ok nélkül ütlegelnek embereket (vagy „okkal”, ha kiszúrnak egy Make America Great Again sapkát valaki fején, esetleg ha egyszerűen fehér az illető), a velük politikailag egyet nem értőkre pedig nyíltan vadásznak. Legutóbb Michelle Malkin amerikai konzervatív kommentátort ért támadás egy rendőröket támogató demonstráción – ahol is a rendőrök nem védték meg Malkint a lincselni vágyó Antifa-csőcseléktől. Micsoda irónia!

Tucker Carlsonnak, a legnépszerűbb konzervatív műsorvezetőnek a címét kívánja nyilvánosságra hozni a New York Times, nyilvánvalóan abból a célból, hogy az amerikai Felszabadító Vörös Hadsereg a családját vegye célba (már csak azért is valószínű ez a forgatókönyv, mert Carlsonnak ugyanezen okból kifolyólag egyszer már költöznie kellett). A konzervatívokra amúgy is kiadták a kilövési engedélyt a haladók.

Candance Owens nem véletlenül mondja azt, hogy úgy érzi magát, amikor fehér liberálisok „Fajáruló!” kiáltások közepette támadnak rá, ahogy nagyszülei érezhették magukat a szegregáció időszakában. A konzervatívok a legújabb haladó szegregáció áldozatai lettek, akár feketék, akár nem. Csoda, hogy a Demokrata Párt balszárnya még nem szokott vissza a keresztégetésre. (Tudom-tudom, ez a múlt már megváltozott.) Mindenesetre demokrata politikai vezetők lelkesen tapsolnak a forradalomnak.

Miközben a szabadon vadászó, fosztogató, lincselő tömegnek mindent szabad, a tulajdonukat (és valószínűleg testi épségüket, talán az életüket) fegyverrel védő McCloskey házaspárt már őrizetbe is vették (!), amiért nem engedték, hogy a csürhe átvonuljon a házukon. Mark McCloskey, nem valószínű, hogy tudatosan, mégis Platón felismerését csomagolta kérdésbe Carlsonnak adott interjújában: „A demokráciát a csőcselék uralmára cseréljük?” A filozófus pont erről beszélt, és ezt talán épp addig mondhatjuk el, amíg halott fehér férfiként nem jut ő is ­Abraham Lincoln, Ulysses S. Grant és Frederick Douglass szobrainak és emlékművei­nek sorsára. (Douglass még csak fehér sem volt, cserébe republikánus igen, tehát mehet a levesbe a másik két rabszolga-felszabadítóval együtt.)

Bár a forradalom erői mindig új világot teremtenek, valójában nem látunk semmi újdonságot. Az egyes szereplők motivációja eltér, de a jelenségek nagyon is ismerősek.

A „forradalmárok” egy részét talán csak a Bakunyin-féle pusztítás örömteli szenvedélye vezeti, amely minden létezőnek, a fennálló rend teljességének elpusztítását kívánja, és ezentúl semmi többet. A forradalomnak csak a pusztítás a feladata, a romokból az új és jobb rend majd spontán módon fog kinőni, mint gaz a beton alól, arra sok energiát nem érdemes pazarolni. (Persze ne becsüljük alá ezt az iskolát, a lelkes pusztításnak is megvan a maga misztikája.) A maga nemében a forradalom egyben kiváló buli is. Az értelmiségiek szeretik megindokolni a pusztítást. Az értelmiségi magyarázat szerint a lincshangulat, a fosztogatás, a pusztítás indokolt, hiszen sérelmek és évtizedeken, évszázadokon át tartó igazságtalanságok sora miatt kell elégtételt venni.

Bár híveik azzal mentegetik a beteges, gyűlölködő Marxot, hogy tudományosan mennyi mindenben volt igaza, abban is tévedett, hogy a tőke természetét tekintve feltétlenül reakciós vagy jobboldali (először az alap, aztán a felépítmény!): a nagy cégek a forradalom mellé álltak, nem ma, hanem már korábban. (Lásd a Kaepernick-termék futtatását.) Támogatják a BLM-mozgalmat és követelik a már eddig is kellőképpen fasisztoid közösségi médiacenzúra fokozását. A szabadpiaci utópiával szemben érvelő konzervatívoknak igazuk volt, amikor azt mondták, a „big business” legalább annyi szkepszist érdemel, mint a „big government”. Ma nem az államtól kell féltenünk a szabadságunkat, hanem a globális cégóriásoktól.

Amennyiben nem a lelkes pusztítás hívei­re nézünk, hanem azokra, akik morális indokokat keresnek a mozgalom támogatására, úgy megmagyarázhatjuk a jelenlegi helyzetet is a nyugati gondolkodás alapvető dinamikájával: az utópia és antiutópia soha föl nem oldható ellentétével. És ennyiben még a keresztényellenes kísérletek is keresztények.

A morális indoklás szerint a jelenlegi nyugati rend bűnös, és húzza maga után a bűnt, mint gazda az engedetlen ebét. Mi több: minden fehér ember bűnös a múlt bűneiért. Ez a fehér ember eredendő bűne. Láthatóan a bűnös keresztény kultúrától szabadulni vágyó mozgalmak képtelenek szabadulni e bűnös kultúra maradványaitól, gondolati kereteitől.

(Mivel nálunk nem volt rabszolgaság, gondolkodtam a logika adaptációján. Lehetne például ezt alkalmazni a kommunistákra és leszármazottaikra: eszerint bizony nekik tevőlegesen is bocsánatot kell kérni a kommunista rendszer kárvallottjaitól, akár térdelhetnének is, pucolhatnák a cipőket. Elképzeltem a dolgot. Őszintén szólva tetszik.)

Mivel létezik keresztény ígéret egy tökéletes világra, ezért örök kísértésként mindig jelen lesz az a gondolat, hogy a „nem e világból való” országot mégis e világon kíséreljük meg megvalósítani. Lehetséges minden bűntől megszabadulni emberi erőfeszítések révén, a megváltást megoldjuk mi magunk, köszönjük, nincs szükségünk égi segítségre – autonóm közösség vagyunk!

Hagyományosan az ilyen gondolkodást nevezzük – ne féljünk a szótól! – eretnekségnek. Ha egyáltalán vannak még vitáink – gyújtogató, fosztogató, lincselő csürhével per defini­tionem nem tudunk vitatkozni –, akkor vitáinkat eretnekekkel vívjuk. Semmit sem sikerült újítani a kereszténység megjelenése óta. A tökéletlenséget elfogadó rend és szabadság hívei ma is donatistákkal, pelagiánusokkal, gnosztikusokkal állnak szemben. És ahogy a rend és szabadság elválaszthatatlanul összetartoznak, ugyanúgy tartozik össze az utópia és a totalitarizmus.

Ebből a keretből sohasem fogunk tudni kilépni. Az utópia kísértése velünk marad, mert az a kulturális DNS-ünkbe van írva. Ugyanakkor jó tanulsága ez annak, hogy a keresztény kultúrának nincs radikális alternatívája, pontosabban fogalmazva semmiféle alternatívája nincs. A kereszténységgel „belülről” leszámolni kívánó kísérleteket, a felvilágosultak diktatúrájának nettó barbarizmusát, a bolsevizmust, a nemzetiszocializmust ismerjük. A kívülről érkező, valóban létező alternatíva pedig az iszlám.

Nincs másik.

A szerző eszmetörténész