Korunk őrületének egyik megnyilvánulási formája, hogy a négerek – akik a politikai korrektség nyelvén szólva már nem is nevezhetők másnak, csak „afroamerikainak”, „színes bőrűnek” vagy „feketének” – azért támadják az ugyancsak színes bőrű Beyoncé Knowles nevű világhírű énekest, mert nem elég sokszínűen fekete, ráadásul afrikai motívumokat használ. Új lemezének címe Black Is King (A fekete király). Ezt végiggondolva azt kellene megfejtenünk, hogy a Black Lives Matter szekta tagjai mit kívánnak valójában azontúl, hogy utcai randalírozásaik során kifejezésre juttatják a frusztráción alapuló felsőbbségérzetüket és a fennálló világ, valamint a fehérek ellen irányuló megvetésüket. A Seattle-ben történtek rávilágítottak arra is, hogy mekkora kockázattal jár, ha egy város rendőrfőnöke egy fekete nő, a polgármestere pedig egy leszbikus fehér nő. Ők ugyanis képtelenek voltak a helyzet kezelésére.
Ha eltekintünk attól a nyilvánvaló politikai céltól, hogy a háttérből a demokraták Donald Trump elleni háborújáról van szó, akkor is fel kell tennünk a kérdést: mik a hosszabb távú céljaik ezeknek az agresszív csoportoknak? A fehér kultúra eltörlése? A politikai hatalom megszerzése? A történelem teljes átírása a mindenkori vesztesek, kisemmizettek, elnyomottak, kiszolgáltatottak szemszögéből?
Sokan vagyunk, akik szívesen olvasnánk a fekete, afrikai kultúra jelentős alkotóit: az ókori drámaíróikat és filozófusaikat, megcsodálnánk a több ezer éves építészeti remekműveiket és a technikai felfedezéseiket, örömmel hallgatnánk a feketék klasszikus zeneműveit, tisztelettel adóznánk természettudományi felfedezéseik előtt is. (Egyiptom csak földrajzilag része Afrikának.) Miközben minden földrészen megtalálhatók több ezer éves kultúrák és civilizációk nyomai, addig a feketék által lakott Afrikában ilyesminek semmi nyoma. Álláspontunk nyilvánvalóan rasszista, mert a szélsőségesen baloldali marxista kultúrantropológusok szerint a különböző kultúrák egyenértékűek. De ezt már a hatvanas-hetvenes években sem lehetett komolyan venni.
