A lengyel Szolidaritás öröksége

Negyven évvel ezelőtt, 1980 forró nyári hónapjaiban Európa teljesen másképp nézett ki, mint ma.

Mateusz Morawiecki szerint az Északi Áramlat-2 gázvezeték unióellenes. Fotó: Toms Kalnins

Negyven évvel ezelőtt, 1980 forró nyári hónapjaiban Európa teljesen másképp nézett ki, mint ma. Abban az időben a kontinenst vasfüggöny szelte át, amely nemcsak a politikai megosztottság metaforikus vonala volt. Valóban elválasztotta a szabad és demokratikus államokat a szuverenitástól megfosztottaktól és a szovjet birodalomtól teljesen függőktől.

A háború után a kommunista rendszer protektorátusa alatt maradt országok között volt hazám, Lengyelország is. Lengyelország a második világháború következtében közel hatmillió állampolgárát veszítette el, melyek fele zsidó származású lengyel állampolgár volt. Egy ilyen katasztrófa után egyszerűen nem volt hogyan talpra állni.

És mégis megpróbáltuk. A háború utáni rabság idején, amelyet a Lengyel Népköztársaság időszakának neveznek, a lengyelek nem mondtak le arról, hogy megvalósítsák önrendelkezési, szabadság- és függetlenségi álmaikat. Soha nem értettünk egyet a történelem igazságtalan ítéletével. Ezért próbálkozott Lengyelország népe újra és újra hősiesen felvenni a harcot a Moszkvától függő rezsimmel. Sajnos eredménytelenül. A kommunista kormány véresen elfojtott minden tiltakozást, kontrollálta a társadalmat, cenzúrázta a művészet és az irodalom szabadságának megnyilvánulásait. Minden egyes felkelés újabb és újabb áldozatokat követelt, de a remény nem halványult.

Ennek a reménynek a gyümölcse volt 1980 augusztusa, egy igazi áttörés. A teljes szovjet blokk méretét nézve ez elképzelhetetlen jelenség volt. Valami, ami világszerte ámulatot és csodálatot váltott ki. A hajógyárakban és más munkahelyeken, Lengyelország egész területén a munkások sztrájkja előtt a despotikus kommunista pártnak végre meg kellett hajolnia. A szovjet blokk történetében abban az időben először engedték meg, hogy létrejöjjenek az uralkodó kormánytól független, önálló szakszervezetek.

Így született meg a Szolidaritás. Formálisan ez egy szakszervezeti törekvés volt, de valójában egy országos társadalmi mozgalom, amely lengyelek millióit egyesítette egy hittel teli közösségbe. Honnan jött ez a hit? Több évszázados politikai hagyományból merítettük, és merítjük ma is – a szabadság és a demokrácia szeretetéből. Az Európához való kötődésből, amelynek Lengyelország ezer éve aktív része. És ihletből, melyet a lengyel társadalomban II. János Pál pápa ébresztett bennünk – az ő Apostoli Szentszékbe választása a lengyelek számára a soha nem szűnő remény és erő forrása lett.

Ma, évekkel később nagyon világosan látható, hogy a Szolidaritás olyan szikra volt, amely lavinát és, ennek eredményeként, 1989-ben a vasfüggöny leomlását okozta. A Szolidaritás jóvoltából Lengyelország kiszabadult a szovjet befolyási övezetből, és Európa ismét egységessé válhatott. Noha negyven év telt el a Szolidaritás születése óta, eszméi még mindig élnek, és élniük kell tovább. Mi, lengyelek nem múzeumi kiállítási tárgyként látjuk, hanem mint értékek hordozóját, amelyek meghatározzák a közélet színvonalát, egy sajátos modellt, amelyre törekszünk. De a szolidaritás több mint társadalmi-politikai igény. Ez a létforma a mindennapi gesztusokban és viselkedésben is jelen van. „Szolidaritás nélkül nincs szabadság” – emlékszünk II. János Pál szavaira. És arra is emlékszünk, hogy szeretet nélkül nincs szolidaritás, és e kettő nélkül nincs jövő sem.

Amikor természeti katasztrófák sújtják társadalmunkat – áradások, tüzek, tornádók –, a szolidaritás nem csupán a cselekvés alapelvei­nek egyikévé válik, hanem a túlélés feltételévé is. Ezt figyeltük meg, és ezt látjuk a koronavírus-járvány elleni küzdelem során is. Feltétel nélküli segítségnyújtás, mások megmentése, őszinte altruizmus, empátia, a félelem és az önzőség elutasítása – ezeket a modelleket képviselték a legnehezebb pillanatokban az orvosok, a mentők, a rendfenntartó szolgálatok, a gyógyszerészek, de ugyanígy az eladók, a tanárok, a vállalkozók és a több százezer hétköznapi állampolgár. Hozzáállásuknak köszönhetően láthattuk, mi is a szolidaritás a gyakorlatban.

A szolidaritás azonban túl értékes ahhoz, hogy csak válság idején emlékeztessünk rá. Ideálja a mindennapi élet tartalma kell hogy legyen, minden nap kedvességgel, vendégszeretettel, nyitottsággal és megértéssel kifejeződve. Hogy felfedezzük, elegendő, ha mélyen magunkba nézve figyelmet fordítunk saját egzisztenciánkra, jobban megismerve személyiségünk nemes tulajdonságait.

Bárki, aki magában megtalálja a szolidaritás szellemét, megérti, hogy az nem korlátozódhat csak az egyéni szférára. A szolidaritás megköveteli a közösséget, mert csak ott tud teljes mértékben megvalósulni. Ezért ezt kollektív életünk alapvető szabályának kell elfogadnunk. Különösen ezt látjuk ma, amikor a lengyelek milliói, mint más európai országok lakosai, küzdenek a világjárvány gazdasági következményeivel. A vírus terjedésének jelentős csökkentése és egy merész válságellenes stratégia gyors bevezetése, amely védi mind a vállalkozókat, a dolgozókat, az ő családjukat, mind az önkormányzatokat, nem lenne lehetséges, ha cselekvésünkben nem a szolidaritás elsőbbsége irányítana bennünket.

Ugyanezen szellemre van szükség a modern Európában is. Együtt kanyarodunk, és együtt kell kimennünk belőle egyenes irányban, mint egy közösség. Ezért annyira fontos, hogy az önzőség legyőzésekor az igazi együttműködés szelleme érvényesüljön. Erős Európát akarunk, csakúgy, mint erős Lengyelországot. Meggyőződésem, hogy annyira leszünk képesek alakítani közös jövőnket, amennyire cselekvésünk alapjául magunkévá tesszük a Szolidaritás örökségét.

Ezért ma, negyven évvel 1980 emlékezetes augusztusa után a fő feladatunk annak biztosítása, hogy – különösen a világ szemében – a Szolidaritás ne csak a lengyel nemzet történetének egy fejezete maradjon. A szolidaritás egy projekt egész Európa számára, ezért a szolidaritás a mi javaslatunk az elkövetkező évtizedek fejlődéséhez.

Az európai országok közötti kapcsolatokat – méretüktől és gazdasági potenciáljuktól függetlenül – a személyek közötti kapcsolatokra kell építeni. Ezek természetesen pontosan a szolidaritás elvei szerint alakulnak ki. Ez a megbízható garancia arra, hogy Európa jobb jövőt teremtsen.

A szerző Lengyelország miniszterelnöke