Amtrak Joe a mesék birodalmában

A 77 éves politikus beszédével az ígéretözön péntek hajnalra mesebeli magasságokat ért el.

Georgetown, 2020. február 27. Az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltségére pályázó Joe Biden volt amerikai alelnök támogatóihoz beszél egy kampányrendezvényen a Dél-Karolina állambeli Georgetownban 2020. február 26-án. Az elnökválasztást november 3-án tartják az Egyesült Államokban. MTI/EPA/Jim Lo Scalzo Fotó: Jim Lo Scalzo

Ha küldöttekkel nem is, hiszen a koronavírus-járvány miatt jórészt otthon maradtak, de ígéretekkel tele volt a padlás az amerikai demokraták országos konvencióján. A járvány az idén óhatatlanul megtörte azt a lendületet, amelyet a két nagy amerikai párt rendszerint nyár végi konvenciója adni szokott az elnökválasztási kampányoknak. A fanfár ezúttal elmaradt, de a felszólalásokból világossá vált: a demokraták szerint Donald Trump az elmúlt négy évben mindent tönkretett, amihez csak hozzányúlt. Az elnök – állítják róla – végtelenül öntelt és hidegszívű ember, akit nem foglalkoztatnak az amerikaiak napi gondjai, legyen szó a járványhelyzettől kezdve annak megélhetési kövekezményein át a „rendszerszintű rasszizmusig”, akármit jelentsen is ez. A demokraták – ki gondolta volna? – nem megosztani akarják az amerikaiakat, hanem egyesíteni, Joe Biden pedig – ki gondolta volna? – minden amerikai elnöke akar lenni 2021 januárjától, nem csak a demokrata szimpatizánsoké. A 77 éves politikus beszédével az ígéretözön péntek hajnalra mesebeli magasságokat ért el, mintha legalábbis Luke (alias Joe) Skywalker indulna csatába a Galaktikus Birodalom ellen. Biden ugyanis nem kevesebbet ígért honfitársainak, mint hogy a fényt hozza el a sötétség helyett, ha őt választják meg november 3-án.

Csakhogy ebből a fényből az elmúlt ötven évben nem sokat mutatott meg Amtrak Joe, aki azzal érdemelte ki ragadványnevét, hogy évtizedeken át az amerikai vasutak szerelvényein ingázott otthona, a Delaware állambeli Wilmington és a washingtoni Capitolium között. A kis állam szenátoraként, majd a nála jóval karizmatikusabb Barack Obama alelnökeként húzott le egy életet, azt is ügyesen megoldva, hogy mindebből lehetőleg egyetlen karakteres momentumra se emlékezzünk. Bright guys don’t work for the goverment (Az okos fickók nem a kormánynak dolgoznak) – mondja az amerikai, és mintha Bidenre szabták volna a mondást.

Kora előrehaladtával az értelme sem lett csillogóbb; úton-útfélen megsértette a feketéket, noha számít a szavazataikra (90 százalékuk a demokratákra voksol), a nyár derekán pedig azon mulatott az internet vidám népe, hogy egy videófelvételen tényleg így mutatkozik-e be: Joe Biden vagyok, Joe Biden férje…? Obama mellett jól mutatott a 2008-as választási kampányban mindazok szemében, akik őszülő halántékot akartak látni a nyurga fiatal­ember oldalán, akinek egy kenyai ösztöndíjas volt az apja és nem rendelkezett érdemi politikai múlttal. Ugyanúgy jól mutatott, ahogy most Kamala Harris fest jól mellette mindazok szemében, akik unják a keleti parti, idős fehér férfiakat az amerikai nagypolitikában, és friss húst, bevándorlók gyermekét, nőt, színes bőrűt és nyugati partit akarnak a Fehér Ház új lakójaként látni.

Mert most Harrisé a jövő ígérete, legalábbis a demokrata oldalon, ez a közeljövőre nézve garantált. Csúfos vereséget kellene szenvednie novemberben a Biden–Harris párosnak ahhoz, hogy ez ne így történjék. Amikor ugyanis 2016-ban Hillary Clinton meglepetésre elbukta az elnökválasztást Trumppal szemben, olyan nagy svunggal jött a változás szele, hogy egy huszonéves New York-i felszolgálónő, Alexandria Ocasio-Cortez lett a demokraták új csillaga. Ő azonban nemcsak politikai múltjának hiánya okán, de az alsó korhatár miatt alkotmányosan is alkalmatlan egyelőre, hogy alelnök vagy elnök legyen.

Ha Biden legyőzi Trumpot, Harris akár tizenhat évet is eltölthet a Fehér Házban. Nyolcat alelnökként, további nyolcat pedig elnökként. Amikor Franklin D. Roosevelt – aki pedig a nadrágját nem tudta felhúzni segítség nélkül – negyedszer is választást nyert, ám nemsokára meghalt, a világháború pedig lezárult, elfogadták a 22. alkotmánykiegészítést, amely két ciklusban korlátozza az elnöki mandátumot. A jelek szerint tehát bárhol kitörhet a diktatúrapánik. De Bidennek aligha lesz szüksége rá, hogy a 22. alkotmánykiegészítés csillapítsa a hataloméhségét. Eleve egyciklusos elnöknek készül, hogy mielőbb átadhassa a hatalmat Harrisnek, vele együtt pedig a radikális baloldalnak. Egyszerűbb lett volna rögtön Harrist indítani, gondolnánk, minek is egy idős emberrel róni a felesleges köröket, de az amerikai elnökválasztást nem a Momentum székházában tartják. Ahhoz ugyanis a pénz mellett országos ismertség is kell. Trumpnak mind a kettő volt, rá is ért éppen, nyert is 2016-ban.

A szélsőbaloldali korszellem érdekes problémája a mai amerikai közéletnek. Ha van ma valaki a Demokrata Párt élmezőnyében, aki nem ült fel a radikális baloldali hőbörgés hullámvasútjára, az maga Joe Biden, noha a George Floyd májusi halála óta kibontakozott tömeghisztériától ő sem tudta függetleníteni magát. Ocasio-Cortez vagy a négyek bandájának, a Squadnak olyan tagjai, mint a sokkal inkább pallérozatlansága miatt, semmint meggondolásból antiszemita, szomáliai–amerikai Ilhan Omar vagy a palesztin származású Rashida Tlaib kifejezik ugyan ezt az új korszellemet, de még alkalmatlanok arra, hogy a Fehér Házért induljanak. Ezért kell köztes szereplőként beiktatni a színes nőnek színes nő Kamala Harrist, aki azonban a nevezetteknél kevésbé radikális, sőt kaliforniai szenátorként tekintélyes hivatalt is visel. Mellé pedig egyvalaki kell mankónak, aki besegíti őt a Fehér Házba: a castingon ezt a szerepet nyerte el Biden.

A cél Trump legyőzése, bármi áron. A demokrata konvenció mindenkit felvonultatott, aki ebben segítségükre lehet. Megmutatták, hogy egy a zászló, egy a tábor: az örök vesztes Bernie Sanderstől kezdve mindenki beállt Biden mögé (Harris is az ellenfele volt az előválasztásokon, kettejük ellentétei vissza is fognak térni az őszi Trump-kampányban). De leszervezték George Floyd fivérét, egy koronavírusban meghalt apját gyászoló asszonyt, valamint olyan republikánusokat is, mint a Trumppal szembeforduló Colin Powell, egykori tábornok, háborús hős, vezérkari főnök, nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter.

áMindenki egyért, egy (Biden) mindenkiért. Csakhogy az élet nem fekete-fehér. Trumpnak most is van ötvenmillió szavazója meg két és fél hónapja, hogy felkészüljön. Négy évvel ezelőtt 63 millió vokssal nyert. Sokan inkább elviselnének egy ilyen valóban nem túl könnyű és barátságos embert, mint hogy újra annak a felhígult katyvasznak az uralma alatt akarjanak élni, amelyet ma az amerikai Demokrata Párt képvisel. Bernie Sanders a konvención a pártot leleplező vallomást tett: ami korábban radikálisnak számított, ma az a fősodor. Márpedig számos Trump-szavazó szerint az amerikai kapitalizmus ugyan sokszor kegyetlen tud lenni, de cserébe élteti az országot. Nincs ingyenes egészségügy és oktatás, nincs parttalan bevándorlás, meg toleranciának álcázott teljes önfeladás, mert rámegy Amerika. Nem kell egy rakás nemzetközi szerződést sem aláírni egy csomó országgal csak azért, mert azok örülnének ennek, és illik jó fejnek mutatkozni. No free lunch, nincs ingyenebéd.