Az unió mezőgazdasága elvesztette innovációs lehetőségeit, versenyképességét

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének szakmai intézménye, a mezőgazdaság és az élelmiszer-gazdaság területét képviselő Food and Agricultural Organisation (FAO) küldetését méltón jellemzi a „legyen kenyér/kenyeret mindenkinek” jelmondata. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar jelentősége megkérdőjelezhetetlen, s noha az ilyen nagy nemzetközi szervezetek jelentős szakmai háttérrel rendelkeznek, a döntések politikai szinten történnek, aminek következtében csorbulnak a tudományos és gazdasági érvrendszerek.

Hazánk álláspontja, hogy az agrártámogatások kifizetésének feltételeit a gyakorlatban is betartható szabályokhoz kell kötni Fotó: Mirkó István

A másik nagy, hatékonyságot korlátozó tényező a szervezet működéséből fakad: lassan reagál a világ mezőgazdaságát sújtó vagy egy-egy régióban hatalmas veszteségeket okozó járványokra, illetve a környezeti szélsőségek okozta problémákra. A Föld lakossága napjainkban meghaladta a 7,7 milliárd főt, és az előrejelzések szerint hamarosan elérjük a tízmilliárdot. Ezt a rengeteg embert megfelelő mennyiségű és minőségű élelemmel kell ellátni, miközben az egy főre jutó édesvíz mennyisége folyamatosan csökken.

A gazdaságilag fejlett országokban jelentős az élelmiszerbőség, míg a fejlődő országok nagy részében élelmiszerhiány tapasztalható. Ezen országokban, régiókban jelentős az alultápláltság és következményeként a betegségek terjedése. Erre sajnálatosan jó példa az A-vitamin hiányára visszavezethető vakság kialakulása. A FAO célja az éhínség felszámolása, ami sajnos napjainkig nem sikerült, mert továbbra is évente mintegy 800 millió ember éhezik, és nagy részük emiatt lesz rövidebb életű. A fejlett országokban ugyanakkor jelentős a lakosság túlsúlyossága, ami egyértelműen az egészségtelen táplálkozási szokásokra, valamint a mozgás hiányára vezethető vissza.

A gazdaságilag fejlett országok mezőgazdasági politikája visszatetsző képet mutat: az európai mezőgazdaság tradicionális szemlélete a földtulajdonosokat támogatja, nem a föld megmunkálásából élő gazdákat. A területalapú támogatások legfőbb haszonélvezői között találjuk a brit uralkodóházat, illetve az európai és nemzetközi banki érdekcsoportokat (Santander, BNP Paribas, Vatican Bank), hogy csak a legismertebbeket említsük, miközben az Európai Unió mezőgazdasága elvesztette innovációs lehetőségeit és versenyképességét. Az unió költségvetésének, bár csökkenő mértékben, még mindig mintegy negyven százaléka a mezőgazdaság támogatására megy, miközben a más kontinensekről származó mezőgazdasági termékek mennyisége meghaladja az ötven százalékot.

Joggal vethető fel a kérdés, vajon követhető-e ez a modell, amelyben az unió mezőgazdasága nem támogatja az innovációt, és az agrárium lassan mezőgazdasági múzeummá válik. Nagyon veszélyes ez a politika: az unió a fejlett újvilági mezőgazdaság fölényének teszi ki magát, feladva a gazdasági önellátást. A másik nagy ellentmondás, hogy a fejlett országok élelmiszereiket és mezőgazdasági eredetű ipari alapanyagaikat a fejlődő országokban termeltetik meg olcsó munkaerővel, exportálva a környezetvédelmi problémákat; a hatalmas erdőirtások nyomán kialakított mezőgazdasági területeken termelnek. Nem véletlen, hogy Brazília és a Dél-afrikai Köztársaság bruttó hazai termékének mintegy húsz százalékát teszi ki ez az iparág.

Az egyik nagyon fontos kérdés megoldása mindenképpen változtatást követel, mert a Föld területének mindössze 3,5-4 százaléka művelhető mezőgazdaságilag, és ezen a területen kell megtermelni a mezőgazdasági javakat, sok esetben – például Közép-Afrikában – igen alacsony hatékonyságú technológiával. Figyelmeztető adat, hogy mintegy hét év alatt Kínában egy magyarországnyi mezőgazdasági területet alakítottak át iparivá, illetve környezetvédelmi okokból kivettek a termelésből. Európában is hasonló a helyzet, mert napjainkban sok országban nemcsak az ipartelepítés miatt szorul vissza a mezőgazdaság, hanem az értékes művelhető területeken nem cukorrépát vagy más kultúrnövényt vetnek, hanem napelemet telepítenek.

A mezőgazdaság ma már nagyban függ az alkalmazott technológia fejlettségétől. Az Egyesült Államokban a kukoricahibridek rekordtermést, hektáronként negyven tonnát is elérhetnek – köszönhetően a kiváló és fegyelmezetten betartott agrotechnikának –, míg Európában az optimális rekordok meg sem közelítik ennek a felét. Így nem lesz versenyképes az európai mezőgazdaság. Az ideológiai alapú elhatárolódás a genetikailag módosított szervezetek mezőgazdasági felhasználásától gazdasági versenyképességünket korlátozza. Míg Európában az évi szójaigény átlagosan 28 millió tonna, ennek csak igen kis hányadát, mintegy tíz százalékát tudjuk beszerezni a nem módosított termesztésűekből. Hazánk szójadaraigénye az állattenyésztéshez évi mintegy 700 ezer tonna, melynek szintén csak 10-15 százalékát teszi ki a nem génmódosított eredetű hazai termesztésű szójabab, melyet azonban felárral eladunk a német, osztrák, svájci piacra. Megjegyzendő, hogy az elmúlt negyed évszázadban egyetlen környezeti vagy élelmiszer-egészségügyi negatív hatást nem mutattak ki a génmódosított növények termesztésével kapcsolatban. Gondoljunk arra is, hogy az Egyesült Államokban az évezred első évtizedében mintegy százmilliárd broilercsirkét neveltek fel génmódosított takarmánnyal, míg a hagyományos tápon neveltek nem érték el annak három százalékát.

Végezetül egy fontos tanulmányra érdemes tekintenünk, amely Indonézia és Nigéria mezőgazdaságát hasonlította össze az elmúlt csaknem két évtizedben. Indonézia korszerűsítette mezőgazdaságát, technológiáját, ezzel megfelelő mennyiségű élelemmel látta el lakosságát, ami párosult a szegénység csökkenésével és a lakosságszám emelkedésének lassulásával, míg Nigériában a mezőgazdaság korszerűsítése elmaradt – példa erre a hektáronkénti fél-egy tonnás kukoricatermés-átlag –, aminek következtében mélyült a szegénység, növekedett az alultápláltság és a lakosság létszáma is jelentősen emelkedett. Ezekből a kiemelt tényekből józan ésszel csak arra lehet következtetni, hogy a túlnépesedés okozta gondok súlyos katasztrófákhoz vezetnek, amelyek olyan éghajlati szélsőségek megnyilvánulásával párosulnak, mint az árvizek, földcsuszamlások vagy a szárazság, illetve a növény- és állategészségügyi járványok. Példa erre az afrikai sertéspestis okozta állatállomány-csökkenés vagy a madárinfluenza-járvány miatt kialakuló időszakos baromfihúshiány, ami még komoly humánegészségügyi gondokkal járhat.

A globális kihívásokra tehát nemcsak lokálisan kell megtalálni a megfelelő választ, hanem paradigmaváltásra is szükség van.

A szerző az MTA rendes tagja