Harag György és Vidnyánszky Attila – vivát!

Teljesen érthetetlen, hogy komoly színházi emberek – ahelyett, hogy esetleg tanulnának tőle – nekimennek kollégájuknak.

Budapest, 2017. március 17. A Színház- és Filmmûvészeti Egyetem bejárata a VIII. kerület Vas utca 2c-ben. MTVA/Bizományosi: Róka László *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítõje közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Róka László

Néha szoktam színházba járni. Nem csupán az összes budapestibe és vidékibe, hanem Komárom, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka, Belgrád, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Gyergyószentmiklós, Bukarest teátrumainak egy-egy előadására is. Néha írtam a produkciókról. A magyar színházi életből két olyan rendezőt ismerek – nyugodtan mondhatjuk őket nagyságnak –, akik előtt a színházzal foglalkozóknak meg kell hajtani a fejüket. Az utolérhetetlen Harag Györgyről és Vidnyánszky Attiláról van szó.

Mindketten új, frissítő levegőt hoztak köreinkbe. Hozományuk érthető, hiszen olyan ország – nevezetesen Románia és Oroszország – színházkultúrájában pallérozódtak, amely színvonalában magasan fölötte áll a hazainak. Nyitották és csukták a teret. Gondoljunk csak a Caligula helytartójára (Gyula), a Sütő-bemutatókra (Kolozsvár) és az újvidéki színpadra közönséget is ültető Csehovokra (Harag), illetve a templomban és más pódiumokon is előadott Gyilkosság a székesegyházban bravúros megidézésére, valamint a mezőt játszótérré átalakító Három nővérre (Zsámbék), hogy a zseniális Szarvassá változott fiúról ne is beszéljek, amelyekben Vidnyánszky a beregszászi truppot, megalázóan keserves előzmények után, az égbe emelte.

Harag Györgyre, még úgy is, hogy nem tette át működési terepét Magyarországra, féltékeny volt a szakma – nála alázatosabb magyar színházi rendezővel nem találkoztam –, s amíg Beregszászon építette a magyar kultúrát, Vidnyánszky tehetségével sem volt gond. Viszont miután áttelepült Magyarországra, megérezték a vetélytárs nagyszerűségét. Egyszerűen ellenséggé vált. Ami a Nemzeti Színház vezetésével – ki rendezett olyan külföldi társulatokat is idevonzó találkozókat és szimpóziumokat, mint ő? – csak fokozódott.

Az még csak érthető, hogy a szemkilövető borász, ahelyett, hogy „elveszett” vizsgadolgozatát keresné, a kommunista erkölcsöt idéző módon megfenyegette: ha ő lesz hatalmon, földönfutóvá fogja tenni. Az sem annyira meglepő, hogy bunkócska fia (?), kisöccse (?) Vidnyánszkyt ki akarta utasítani az országból. Menjen oda, ahonnan jött! A politikai ugrabugrának megvan a régről örökölt koreográfiája, csak be ne dőljünk neki.

Ám számomra teljesen érthetetlen, hogy komoly színházi emberek – ahelyett, hogy fölvennék vele a versenyt, esetleg tanulnának tőle – nekimennek kollégájuknak. Aki más, mint ők, aki nem kis sikereket ért el külföldi rendezéseivel is. Még nem tudják, hogy mi lesz – úgy vélem: tágabb látóhatár! –, de már az ördögöt festik a falra. Féltik kis pecsenyéjüket, nincs másról szó. Viszont hogy a kommunista erkölcsű színháznál van jobb (lásd Székely hajdani pénzbezsebelő vallomását), azt nem vagy alig akarják tudomásul venni.

Mikor lesz rend a magyar színházi szakmában? Rejtély.

Hogy ne görbüljön tovább a világ gyémánttengelye, kéretik a székelygáborostól, jordántamásostól stb. föllépő csapatnak Harag György – akit az ilyesfajta emlékezet élővé fog tenni – kezét megcsókolni!

A szerző Széchenyi-díjas irodalomtörténész