Mesterkélt szenzációkeltés a Viasat History csatornán

Hiába vártuk a tudományos tények közérthető bemutatását.

A Viasat History csatorna nemrég egy francia dokumentumfilmet vetített Attila nyomában: a hunok királya címmel, amelyben többek között engem is megkérdeztek a témába vágó archeogenetikai eredményekről. Mivel a riport elkészítését követően érthetetlen módon nem volt lehetőségem az összevágott anyag előzetes megtekintésére és jóváhagyására, magam is először szembesültem a csatornán vetített végleges változattal. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ez a dokumentumfilm azon alacsony színvonalú műsorok sorába tartozik, amelyek készítését tudományos ismeretterjesztés helyett sokkal inkább üzleti motivációk mozgatták. Hiába vártuk a tudományos tények közérthető bemutatását, helyette a szerkesztők gondosan adagolt mesterkélt szenzációkeltéssel igyekeztek fenntartani a nézők figyelmét. Pedig a hunokról az ismert történeti, régészeti és immáron a legújabb genetikai adatok is sokkal többet elárulnak, mint ami a műsorból kiderült. A téma iránt érdeklődő hazai közvélemény tájékoztatására érdemes ezek közül néhányat bemutatni.

A hunokat kegyetlen, kincséhes rablóhordaként ábrázoló leírások rendszerint elfelejtik feltenni a kérdést, hogy honnan származott az elképesztő katonai, gazdasági és demográfiai potenciál, amely létrehozta ezeket a győzhetetlen seregeket. A sivár, füves pusztán emberi megélhetést biztosító nomád életforma a bronzkorban alakult ki. Kevesen tudják, hogy a sztyeppén ekkor megjelenő Jamnaja-, Szintasta-, andronovói kultúra nemcsak a lovas nagyállattartás megteremtői, de a korai fémművesség mesterei is voltak, akiktől a letelepült civilizációk az ipari–technikai újítások sokaságát vették át. Ezen sztyeppei – nyugodtan mondhatjuk – magaskultúrák egyenes ágú örökösei voltak a vaskori szkíták, majd a középkori hunok, avarok és magyarok is, akik szintén nem rablásból éltek, hanem a sztyeppei ökológiához magas szinten alkalmazkodó mezőgazdaságból és fejlett kézműiparból. Ezeknek a „barbároknak” Európa számos további újítást köszönhet a ruházat, az élelmiszergyártás vagy a hadászat területén. Kimagasló szintű államszervező képességeiket pedig nemcsak az egymást követő birodalmaik tanúsítják, de a sztyeppei hagyománynak a középkori magyar állam sikereiben is jelentős szerepe volt.

Ma már azt is tudjuk, hogy az európai hunok egyáltalán nem a semmiből bukkantak elő, hanem az ázsiai hun (Xiongnu-) birodalom európai újraszületésének tekinthetők. Az erre vonatkozó korábbi szórványos történeti adatokat egyre biztosabban megerősítik a genetika legújabb eredményei. Egy megjelenés előtt álló genetikai tanulmányból pedig az is kiderül, hogy az ázsiai hun birodalom kialakulásában kulcsszerepe lehetett a Minuszinszki-medence és az Altáj-hegység vidékén élt ázsiai szkítáknak. A Xiongnu-korszak (Kr. e. 200–Kr. u. 100) elején a mai Mongólia területén a túlnyomórészt europid megjelenésű ázsiai szkíták összeolvadtak a helyi kelet-ázsiai, dél-szibériai népességgel, majd a Xiongnu-korszak során további europid szarmata, később alán elemekkel gyarapodtak. A tanulmány szerint az etnikailag sokszínű Mongólia valójában csak Dzsingisz kán idején nyerte el a ma ismert homogén embertani arculatát. Mindebből az következik, hogy az időszámításunk elején Közép-Ázsiába kiszoruló vesztes ­Xiongnu-törzsek tagjai jelentős részben az europid embertani típusba tartoztak. Könnyű elképzelni, hogy nyugat felé terjeszkedve ezeknek az ott talált rokon eredetű szarmata törzseket nem volt nehéz integrálniuk, hogy aztán a „semmiből” hirtelen felbukkanjanak mint európai hunok.

Mindez szervesen kapcsolódik a magyar őstörténethez, mivel további genetikai adatok arra utalnak, hogy a honfoglaló magyarok vezető rétege épp ebből a szkíta eredetű ázsiai hun vonalból származhatott. Középkori krónikáink a hunokat a magyarok rokonaiként, elődeiként említik, de a modern történetírás ezt elveti. Úgy tűnik, hogy az archeogenetika ezt a kérdést is segít tisztázni, mert mint azt egy korábbi sajtóközleményben már leírtuk, Mongóliában feltárt ázsiai hun előkelők Y-kromoszómái a legnagyobb hasonlóságot az ázsiai szkítákéhoz, III. Béla királyunkéhoz, a Székesfehérváron melléje temetett II/54 jelzésű előkelőéhez, valamint a honfoglaló vezető rétegből vizsgált férfiakéhoz mutatták. A genetikai adatok tehát egyre inkább megerősítik, hogy a honfoglalóknak igenis volt közük a hunokhoz, méghozzá az ázsiai szkíták vonalán. A vezető réteg és a királyi ház között szinte bizonyos a kapcsolat, egyelőre a köznép rokoni szála kérdéses, de erre majd a következő kutatások fognak fényt deríteni. Ezek az adatok vészharangként jelzik történészeinknek, hogy ideje újragondolni a középkori krónikáink igazságtartalmát.

A szerző a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa és a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének docense