Transzmozgalom és bírói aktivizmus

A nemet váltottak körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosság megkísérlésének kockázata.

Transzvesztita előadóművész pózol a brazíliai homoszexuális szépségversenyen Fotó: REUTERS/Ana Carolina Fernandes

A transzneműek jogaival kapcsolatosan az utóbbi években egyre többször és egyre több helyen jelentek meg olyan vélemények – különösen Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban –, hogy az ő el nem ismerésük alapvető emberi jogsértésnek minősül. Ezt az álláspontot egyre több nemzetközi szervezet és intézmény is a magáénak vallja, megbélyegezve azokat, akik ezzel nem értenek egyet. A jelenlegi közbeszédben kétféle álláspont van: vagy támogatják és alapvető emberi jognak tartják, vagy a család és a hagyományos erkölcsök elleni támadásként értékelik a transznemű személyek jogainak (nemválasztás és az ezzel összefüggő jogi következmények) elismerését.

Mielőtt továbbmennénk, meg kell jegyeznünk, hogy a nemváltás egy nagyon drasztikus és alapvető beavatkozás az emberi test biológiai folyamataiba, így az ezen való átesés nem egy egyszeri esemény, hanem műtétek sorozata, amely nemcsak a szűken vett testre, hanem a mentális, valamint a hormonális állapotra is jelentős hatással van. A nemváltás súlyos és valóban embert próbáló döntés. Kevés felmérés készül, de az egyikből, amelyet 2015-ben az Egyesült Államokban végeztek, az derült ki, hogy az érintett nők 11 százaléka annyira megbánta az operációt, hogy vissza szeretne térni eredeti neméhez, míg a férfiaknál ez hat százalék. Csak ebben a felmérésben közel négyezer ember nem volt elégedett azzal, hogy megváltoztatta az Isten által adott nemét. (Itt kell megjegyezni, hogy becslések szerint a csecsemők 0,0001 százaléka kétneműként, úgynevezett hermafroditaként születik.)

Egy 2016-os felmérés azt mutatta, hogy a transzneműek száma növekszik: az Egyesült Államokban néhány év alatt megduplázódott a számuk, ezért ott a lakosság fél százaléka tekinthető transzneműnek. A fiatalok körében (18–24 évesek) közel ötven százalékkal többen vallották maguknak nemet váltott személynek (0,7 százalék), mint az idősek (65+) körében (0,5 százalék). A brit The Telegraph című lap szerint hasonló a tendencia az Egyesült Királyságban is, ahol nyolc év alatt 4500 százalékkal (!) nőtt a transznemű lányok száma: 2009–2010-ben mindössze negyven lány akarta átoperáltatni magát, 2017–2018-ban viszont már 1800-nál is több. Sajnos azonban a szakértők szerint a gyermekek, akik ilyen beavatkozásokon esnek át, nincsenek teljes körűen tájékoztatva a következményekről.

Egy másik amerikai statisztika azt is mutatja, hogy a transzneműek körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosság megkísérlésének kockázata, mint az átlagnépesség körében, ráadásul ez az arány akkor sem csökken, miután átestek a nemváltó műtéteken. Hasonló következtetésre jutott egy brit kutatás is, amely szerint több mint minden negyedik, önmagát transznemű fiatalként definiáló személy kísérel meg öngyilkosságot.

A téma különös aktualitását jelzi az is, hogy tavaly május 25-e óta az Egészségügyi Világszervezet, a WHO a transzneműséget kivette a mentális rendellenességek kategóriájából, a betegségek osztályozása (ICD-11) köréből, így megkönnyítve a transznemű személyek jogainak elismertetését.

Ennek apropóján tekintsük át, hogy milyen előzményekkel bír a transzneműek mozgalmának korántsem eseménytelen küzdelme, mert komoly tanulságul szolgálhat más mozgalmak megértéséhez is. Az emberi jogi normákban megítélésem szerint van egy szilárd alap: az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt egyezmény. Ennek 8. cikkelye – összhangban az 1948-as emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 29. cikkelyével és annak hangsúlyozásával, hogy a személyeknek kötelességei is vannak a közösséggel szemben – kimondja, hogy a magán- és családi élet jogának gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott „olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme vagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges”. Az ­1950-es római egyezmény 12. cikkelye rögzíti azt is: „A házasságkötési korhatárt elért férfiak­nak és nőknek joguk van a házasságkötésre és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint.”

Közel négy évtizeddel később, 1986-ban jelent meg a transzneműekkel kapcsolatos első bírósági eset az Emberi Jogok Európai Bíróságán. A Rees versus Egyesült Királyság-ügy esetében a taláros testület még elutasította a panaszos kérelmét az említett egyezmény 8., illetve a 12. cikkelyének megsértése tárgyában, arra hivatkozva, hogy alapvetően változtatná meg a nyilvántartási rendszereket, jelentős változásokat hozva a társadalom többsége számára is, valamint a hagyományos családmodell az ellentétes neműekre épül, és az állam joga azt szabályozni. Négy évvel később a Cossey versus Egyesült Királyság-ügyben a strasbourgi testület még kitartott elutasító álláspontja mellett, kimondva, hogy egy nemátalakító műtét nem jelenti valamennyi (új) tulajdonság megszerzését, valamint a tradicionális családmodell elegendő okot szolgáltat arra, hogy ­biológiai alapjai legyenek a házasság szabályozásának.

A jogi áttörés akkor következett be, amikor mifelénk a rendszerváltások zajlottak. ­1992-ben a bírói testület már úgy látta a B. versus Franciaország-ügyben, hogy a transzneműek elismerésének hiánya a 8. cikkely megsértését jelenti, aminek a kiindulópontja az volt, hogy a hivatalos dokumentumok közötti ellentmondások miatt a szociális biztonság (ellátások) kapcsán sérült a jogegyenlőség elve. Öt évvel később, az X. Y. és Z versus Egyesült Királyság-ügyben a strasbourgi bíróság ugyan még nem állapította meg az egyezmény megsértését akkor, amikor elutasították egy (átoperált) apa kérését, aki örökbe akarta fogadni nőnemű partnerének mesterséges megtermékenyítéssel, donortól született gyermekét, ugyanakkor a bíróság azt állapította meg, hogy de facto családi kapcsolat létezik a felek közt.

Egy évvel később, 1998-ban a Sheffield és Horsham versus Egyesült Királyság-ügyben a bíróság elismerte, hogy „a transzszexualizmus változatlanul komplex tudományos, jogi, erkölcsi és társadalmi kérdés, és nincs egyetértés a részes államok között”, kijelentve, hogy a témát folyamatosan napirenden kell tartani, és figyelembe kell venni a kérdés „növekvő társadalmi elfogadottságát és az átoperált emberek problémáinak növekvő ismertségét”.

2002-ben újabb gát szakadt át a Christine Goodwin versus Egyesült Királyság-ügyben, amikor a bíróság kimondta, hogy „egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése”, és „nincs jelentős közérdeksérelem, ha a panaszos jogát elismerik”. A strasbourgi bíróság, bár elismerte az állam jogát, hogy szabályozza a házasság intézményét, de egyúttal azt is kijelentette, hogy „nincs indokolhatóság a transzszexuális személyek házasságának akadályozására”. Újabb négy évvel később a Grant versus Egyesült Királyság-ügyben ismét aktivista álláspontra helyezkedett a bíróság, rögzítve, hogy egyenesen nincs is jogalap a transzszexuális személyek elismerésének megtagadására.

Egy évvel később, 2007-ben a bíróság már azt is megállapította az L. versus Litvánia-ügyben, hogy a nemváltó műtétek kapcsán „a költségvetési teher nem lehet jelentős az alacsony számú érintett miatt, így az operáció halasztása, megtagadása az egyezmény megsértését jelenti”. (Egy nemátalakító műtétsorozat nagyságrendileg 20-30 millió forintnyi összegbe kerül az amerikai Business Insider magazin szerint.) A koronát 2015-ben helyezték fel a folyamatra az Y. Y. versus Törökország-ügyben, amikor a bíróság kimondta, hogy a „transzszexuá­lis személyek (jogi, erkölcsi stb.) kiteljesedése nem lehet vitatható kérdés”.

A nemzetközi transzmozgalom egyértelmű sikerei ellenére jelenleg az amerikai Jamie ­Shupe véleménye borzolja fel leginkább a kedélyeket, aki a transzmozgalom egyik leghíresebb, úttörő személyisége volt korábban. Ő férfiként született, majd több évig nőként, aztán egy ideig egy speciális, jogtörténeti bírósági precedensjogot kreálva harmadik neműként élt, végül nagyjából egy éve ismét véleményt változtatott, és immáron a bio­lógiai neme alapján szeretne létezni. „A nemváltásnak állítólag rendbe kellett volna hoznia a mentális problémáimat, de azok inkább súlyosbodtak” – mondja ma már Shupe, aki teljes mellszélességgel támogatja Donald Trump elnök azon döntését, hogy az amerikai hadseregben mindenkit a bio­lógiai neme szerint azonosítsanak.

Csak okulásként: a transznemű Shupe korábban a média sztárja volt, ma azonban már szóba sem állnak vele, a teljes mellőzöttség lett a sorsa, mint ahogy ez az egykoron a híres-hírhedt Roe versus Wade amerikai legfelsőbb bírósági vitában az abortuszpárti ligát vezető, több tízezer abortuszt végző orvossal és később keresztényként megtért Bernard Nathansonnal vagy éppenséggel a klímariogatásért nemrégiben bocsánatot kért Michael Schellenbergerrel is történt.

A téma – politikai érzékenysége mellett – még további számos más, emberi jogi aspektusból is fontos kérdést és újabb ellentmondásokat vet fel.

A szerző miniszteri biztos, az ENSZ emberi jogi szakértője, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem főmunkatársa