A küldönc szobra

Két évvel azután, hogy a XIII. kerületben szobrot kapott Göncz Árpád, most újabb szobron spekulálnak, ezúttal a II. kerületben.

Őrsi Gergely közreműködésével szervezik meg az LMBTQ-propagandarendezvényt Fotó: MTI

Azt tudjuk, hogy történelmi személyiségekben szűkölködik a baloldal – no de ennyire?

Két évvel azután, hogy Budapest XIII. kerületében, a mélybal Angyalföld és a vadliberális Újlipótváros határán egész alakos szobrot kapott néhai Göncz Árpád köztársasági elnök, most újabb szobron spekulálnak, ezúttal a budai II. kerületben.

Hogy honnan e buzgalom, arról Őrsi Gergely, a városrész szocialista polgármestere a közösségi oldalán próbál magyarázatot adni. „Öt éve köszönt el tőlünk Göncz Árpád. Csodálatos személyisége, huncut pillantása még itt van velünk, s mi még nem tudunk és nem is akarunk tőle elszakadni, elköszönni. Ezért is dolgozunk azon, hogy jövőre a Vérhalom téren, ami szelíd és nyugodt, mint Göncz Árpád és Zsuzsa asszony volt, az emlékükre és tiszteletükre egy páros szobor kapjon helyet.”

A „huncut pillantásra” majd még visszatérünk, de előbb röviden arról, hogy a túlbuzgó kerületvezető (akit az emlékezetkiesésben szenvedő helyi közakarat emelt tavaly a polgármesteri székbe) nemrég azzal döbbentette meg a lakosságot, hogy bejelentette: kisgyermekek érzékenyítése érdekében részleteket fog felolvasni a nemrég megjelent ­LMBTQ-s rémmesekönyvből. (Az egészből végül nem lett semmi, a lakossági felhördülést látván lefújta a fellépést, inkább szobrozni kezdett.)

Hogy mi „nem tudunk és nem is akarunk elszakadni” Göncz Árpádtól? Vajon milyen felmérést végezhetett ez az Őrsi ember, hogy ilyen épületes ökörségeket mond? Ha volt igazán megosztó személyisége a rendszerváltás első évtizedének, az éppen ez a ruganyos léptű, joviálisan mosolygó-sompolygó ember volt. Hogy felette állt volna a hétköznapi politikai csatározásoknak? Egy frászt! Pártkatona volt, az SZDSZ zsoldosa, aki egyetlen feladatot kapott: minden lehetséges módon gátolja az első szabadon választott kormány működését. Küldönc volt, aki a küldetését teljesítette.

Odaát persze rajongtak érte. Valamelyik évforduló kapcsán például ezt írta róla a könnybe lábadt Népszabadság: „Kezdő demokráciában, ahol a jogrendszer még csonka, különösen fontos, hogy a hatalom korlátozásáról olyan személyiségek gondoskodjanak, akiknek ehhez megvan a demokratikus érzékük, tekintélyük, népszerűségük. Göncz Árpád ilyen volt.”

Szó se róla, Árpi bácsi tényleg korlátozója volt a hatalomnak. Pontosabban kerékkötője, aki rendre megtagadta az Antall József kormányfő által felterjesztett kinevezések aláírását. Államfőként azzal indított, hogy 1990-ben, az SZDSZ szervezte taxisblokád idején – miközben a miniszterelnök súlyos betegen kórházban feküdt – az országot lebénító fuvarosok mellé állt. (Sőt akciójuk végén általános közkegyelemben részesítette a teljes bagázst.) Egyik legemlékezetesebb cselekedete az volt, hogy Sólyom László alkotmánybíróval összekacsintva elkaszálta a kommunizmus legfőbb gazembereinek számonkéréséről szóló Zétényi–Takács-féle törvényjavaslatot.

Miközben maga is kivette részét a médiaháború eldurvulásából, egy olasz újságnak így harsogott: „Európa, segíts, a konzervatív kormány cenzúráz, elnyomja az ellenzéki hangot, a szólásszabadságot!”

Nem, Göncz Árpád nem az ország Árpi bácsija volt, mind-össze a baloldalé. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az 1994-ben hatalomra kerülő Horn-kormány alatt egy csapásra leállt az akadékoskodással. (Egykori ötvenhatosként remek kapcsolatot ápolt a pufajkás Horn Gyulával – mit lehet erre mondani…) Mindent aláírt, amit elébe tettek, még a botrányos Bokros-csomagot is. Az 1998-as választási kampány idején a „pártok fölött álló” Árpi bácsi már egyenesen azt magyarázta, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíciónak nincs alternatívája, rájuk húzzuk be az ikszet.

Mandátuma lejárta után, Erdély elcsatolásának „ünnepén” pedig a „hiteles” Árpi bácsi önfeledten koccintott a budapesti Kempinskiben Adrian Nastase akkori román kormányfővel és a pufajkást váltó Medgyessy Péter ügynök-miniszterelnökkel.

Igen, valóban huncut mosolya volt a „nemzet nagypapájának” induló Árpi bácsinak – ámbár amikor leköszönt, már nem mindenki nagypapázta (sőt inkább anyázta). Az idő rendet tesz.