Valamikor a hetvenes évek végén járunk, Budapesten. A mozik játszani kezdik egy Woody Allen nevű pasas filmjét, az Annie Hallt. A hír, amely szerint ezt feltétlenül meg kell nézni, futótűzként terjed, és hamarosan idézni kezdjük a dialógusokat, a legjobbak, néha egész jelenetek, beépülnek a közbeszédbe. Lassan azt is megtudjuk, hogy a mester ekkor már túl van többek között a Játszd újra, Sam!-en, és azt is, hogy ugyan a későbbiekben is alkot remekműveket, például a Hannah és nővéreit, de mi a csúcson kezdtük, és azóta is az Annie Hall az életmű legkimagaslóbb darabja. Mindezt a kor kelet-közép-európai tempójának és adottságainak megfelelően elég lassan tudjuk meg, van hát idő bőven elmélyülni a részletekben.
Woody Allen magyarországi sikere talán részben annak tudható be, hogy a hazai közönség jelentős része akár tudtán kívül is a pesti zsidó humoron szocializálódott, és a brooklyni gyerek közege ezzel több ponton jelentős hasonlóságokat mutat. Intellektuális viccelődés ez, ugyanakkor halálosan komoly, tele utalásokkal és freudi el- és beszólásokkal. Nem véletlen, hogy az inkább az altesti humort preferálók körében Allen soha nem örvendett osztatlan népszerűségnek, de az is tény, hogy a műveltebb zsigeri antiszemitáknak is komoly erőfeszítésükbe került, hogy ne szórakozzanak felhőtlenül a poénjain. Woody Allen akkor még nem számított megosztó személyiségnek, igaz, másokra sem használtuk ezt a kifejezést, tekintve, hogy nem is ismertük.
Ám az idő halad, akár a négy ökör a szekérrel, és egyre újabb kérdések merültek fel vele kapcsolatban. Bennem mondjuk az, hogy mennyire lesz időtálló (esetleg örök) az Allen által elképesztően hitelesen megírt, megrendezett és eljátszott szorongó értelmiségi zsánere, hiszen minden tiszteletünk ellenére már mondjuk Chaplin csetlő-botló kisembere vagy Kabos Gyula kispolgára is jócskán veszített egykori fényéből, és még az is, hogy mit jelent most a különböző generációknak. Kortársaim, az ötvenesek-hatvanasok esetében ez nem kérdés. Mi már nem nagyon változunk, ugyanazokat a görcsöket hordozzuk monomániásan, és – jó esetben nagy adag öniróniával megáldva – ugyanazokon röhögünk. Harmincas gyermekem közvetlenül szívta magába az átadást, tehát nem jön zavarba, ha folytatnia kell egy párbeszédet az Annie Hall mozielőcsarnoki jelenetéből, a húszas éveiben járó is pontosan tudja, hogy miért használjuk azt, hogy semmi cicó (itt emelném ki a zseniális fordítás és magyar szinkron szerepét ebben a diadalmenetben), a kérdés az, hogy az unokám tudja-e majd, hogy ki az a Fellini, Bergman vagy éppen Marshall McLuhan, mert ezen ismeretek nélkül Woody Allen sem érthető.
