Apropó, Woody Allen

Az 1970-es évek óta is az Annie Hall a mester életművének legkimagaslóbb darabja.

Cannes, 2016. mjus 11. Woody Allen amerikai rendez a Cafe Society cm filmjnek bemutatja alkalmbl tartott fotzson a 69. Cannes-i Nemzetkzi Filmfesztivlon 2016. mjus 11-n. (MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo) Fotó: Guillaume Horcajuelo Forrás: MTI/EPA

Valamikor a hetvenes évek végén járunk, Budapesten. A mozik játszani kezdik egy Woody Allen nevű pasas filmjét, az Annie Hallt. A hír, amely szerint ezt feltétlenül meg kell nézni, futótűzként terjed, és hamarosan idézni kezdjük a dialógusokat, a legjobbak, néha egész jelenetek, beépülnek a közbeszédbe. Lassan azt is megtudjuk, hogy a mester ekkor már túl van többek között a Játszd újra, Sam!-en, és azt is, hogy ugyan a későbbiekben is alkot remekműveket, például a Hannah és nővéreit, de mi a csúcson kezdtük, és azóta is az Annie Hall az életmű legkimagaslóbb darabja. Mindezt a kor kelet-közép-európai tempójának és adottságainak megfelelően elég lassan tudjuk meg, van hát idő bőven elmélyülni a részletekben.

Woody Allen magyarországi sikere talán részben annak tudható be, hogy a hazai közönség jelentős része akár tudtán kívül is a pesti zsidó humoron szocializálódott, és a brooklyni gyerek közege ezzel több ponton jelentős hasonlóságokat mutat. Intellektuális viccelődés ez, ugyanakkor halálosan komoly, tele utalásokkal és freudi el- és beszólásokkal. Nem véletlen, hogy az inkább az altesti humort preferálók körében Allen soha nem örvendett osztatlan népszerűségnek, de az is tény, hogy a műveltebb zsigeri antiszemitáknak is komoly erőfeszítésükbe került, hogy ne szórakozzanak felhőtlenül a poénjain. Woody Allen akkor még nem számított megosztó személyiségnek, igaz, másokra sem használtuk ezt a kifejezést, tekintve, hogy nem is ismertük.

Ám az idő halad, akár a négy ökör a szekérrel, és egyre újabb kérdések merültek fel vele kapcsolatban. Bennem mondjuk az, hogy mennyire lesz időtálló (esetleg örök) az Allen által elképesztően hitelesen megírt, megrendezett és eljátszott szorongó értelmiségi zsánere, hiszen minden tiszteletünk ellenére már mondjuk Chaplin csetlő-botló kisembere vagy Kabos Gyula kispolgára is jócskán veszített egykori fényéből, és még az is, hogy mit jelent most a különböző generációknak. Kortársaim, az ötvenesek-hatvanasok esetében ez nem kérdés. Mi már nem nagyon változunk, ugyanazokat a görcsöket hordozzuk monomániásan, és – jó esetben nagy adag öniróniával megáldva – ugyanazokon röhögünk. Harmincas gyermekem közvetlenül szívta magába az átadást, tehát nem jön zavarba, ha folytatnia kell egy párbeszédet az Annie Hall mozielőcsarnoki jelenetéből, a húszas éveiben járó is pontosan tudja, hogy miért használjuk azt, hogy semmi cicó (itt emelném ki a zseniális fordítás és magyar szinkron szerepét ebben a diadalmenetben), a kérdés az, hogy az unokám tudja-e majd, hogy ki az a Fellini, Bergman vagy éppen Marshall McLuhan, mert ezen ismeretek nélkül Woody Allen sem érthető.

A fenti mondat onnan jutott eszembe, hogy Woody Allen magyarul most megjelent Apropó nélkül című önéletrajza (Jaffa Kiadó, 2020) így kezdődik: „Olyan vagyok, mint Holden: nekem sincs kedvem a Copperfield Dávid-os hülyeségekhez, bár az én esetemben talán érdekesebbnek találják majd, ha a szüleimről írok egy kicsit, mint ha rólam olvasnának.” Nos, aki kamaszkorában nem olvasta ronggyá a Zabhegyezőt és később nem rökönyödött meg kissé, hogy egyik alapélményének címe az eredetihez közelítve Rozsban a fogóvá változott, máris bajban lehet. De akár ennél is, néhány oldallal később: „Amikor évekkel később azt mondtam, hogy az anyám Groucho Marxra hasonlít, mindenki azt hitte, viccelek.” Ezzel nem azt állítom, hogy a Marx fivérek munkásságának beható ismerete nélkül Allen könyve kevésbé szórakoztató és tanulságos lenne, legfeljebb a rétegek nem annyira vastagok.

Nyilván lesznek olyanok is, akik nem elsősorban Allen frenetikus szarkazmusa miatt vásárolják meg az Apropó nélkült, hanem némi szenzáció reményében. Nos őket ki kell ábrándítanom. A szerző ugyan őszintének tűnik (az önéletrajzok jelentős része színtiszta önfényezés, így már a „tűnésért” is hálásak lehetünk neki, a totális belső feltárásról meg az a véleményem, hogy ha egy önéletírásban valaki megpróbálná, azonnal elmegyógyintézetbe vagy börtönbe kerülne), de valószínűleg nem köt mindent az orrunkra. Minek is tenné, megégette magát már így is rendesen.

Mindenesetre nem gondoltuk volna a sapkában érkezett hetvenes években, hogy egyszer még bátorság kell egy kiadó részéről ahhoz, hogy megjelentessen egy Woody Allen-könyvet. Ami valami egészen egetverő baromság, vetekszik az Elfújta a szél körül kialakult hercehurcával. És nem csupán azért, mert életművet nem feltétlenül az életpálya mentén szükséges megítélni. Már amennyiben valami szereptévesztésből fakadóan egyáltalán fontos feszt ítélkezni. Valószínűleg tűnik viszont, hogy a világnak sürgősen szüksége lenne egy pszichológusra, annak meg egy parapszichológusra.