Élet-halál választás közeleg

A következő gondolataim az időközi polgármester-választások eredményétől függetlenek, Mohács és Karcag fideszes győzelmei után is fenntartom azokat, tekintettel arra, hogy hosszú távú, 2022 tavaszáig tartó folyamatokra próbálok rámutatni.

Amikor egy focimeccs előtt az esélyeket latolgatjuk, akkor én sem annak a hurráoptimizmusnak vagyok a híve, hogy „tuti megnyerjük a meccset!”, és annak sem, hogy „áh, semmi esélyünk, lássuk be”. Általában inkább azt szoktam mondani, hogy jó esélyeink vannak, de kőkeményen kell koncentrálni és elkerülni a hibákat, leginkább azt, hogy elbízzuk magunkat, mert az valóban vereséghez vezethet.

Így vagyok a 2022-es parlamenti választásokkal kapcsolatban is. Megítélésem szerint helytelenül jár el az a nemzeti oldalon álló közéleti szereplő, nyilatkozó, aki magabiztosan kijelenti, hogy nem kérdés, ki lesz a győztese a 2022-es választásoknak: természetesen a kormánypártok.

Hiszen…

És innen jönnek azok az érvelések, amelyek önbecsapáshoz is vezethetnek.

Hiszen a Fidesz–KDNP fölényesen vezet a közvélemény-kutatások alapján, jelenleg például 52 százalék körül van, miközben az ellenzéki pártok közül a legerősebb is, a DK maximum 16 százalékot könyvelhet el (a biztos szavazók körében, mert valójában ez a felmérés számít igazán).

A koronavírus-járványt illetően a kormány kiválóan helytállt tavasszal, s ezt a nemzeti konzultáció is visszaigazolta, tehát a kormány válsághelyzetben is bizonyította a kormányzóképességét és azt, hogy az országot határozottan és hatásosan tudja irányítani. S ha egy kormány válsághelyzetben a polgárok megelégedésére dolgozik, vajon ki vehetné el tőle a 2022-es, immáron sorban a negyedik győzelmet?

Ez az érvelés elsőre teljesen jogosnak és indokoltnak látszik.

De!

Észre kell vennünk azokat a jeleket is, amelyek bizonyos aggodalomra adhatnak okot.

Ezeket venném sorba, mégpedig azért, hogy 2022-ben valóban a nemzeti tábor maradhasson kormányzati hatalmon, mert egészen biztosan állítom, hogy ez az egyetlen alternatíva, amely Magyarországot magasba emelheti, míg ha az ellenzék nyerne, az hazánk bukásához is vezethetne.

Először is: bár a kormánykoalíció nagyon jól áll a közvélemény-kutatások alapján, nem szabad elfelejteni, hogy az ellenzék teljes összefogásra készül, amiben állítólag augusztusban már meg is egyeztek. Tehát arra lehet számítani – bár természetesen még nagy viták és konfliktusok előtt állnak ez ügyben –, hogy közös listán, közös jelöltekkel és közös miniszterelnök-jelölttel fognak indulni a választásokon.

Ez, mint tudjuk, nem közös ideológiai alapállást és közös értékeket jelent, hanem közös gyűlöletet Orbán Viktorral szemben, de a politikai küzdelem és a választások kimenetele szempontjából teljesen érdektelen, hogy minek alapján fognak össze. Rugózhatunk ezen még hónapokig, de ettől még tény, illetve gyakorlatilag biztosra vehető, hogy együtt lépnek fel a választásokon 2022-ben. Ez viszont azt jelenti, hogy pusztán néhány százalék van a népszerűségi versenyben a kormánykoalíció és az ellenzéki összefogás között az előbbi javára. Vagyis a politikai verseny abszolút kiélezett, főleg hogy még uszkve másfél év van hátra a választásokig.

Egyértelmű, hogy az ellenzék hátránya nem ledolgozhatatlan, magyarul brutálisan kemény munkát kell végezni a 2022-es győzelemért a következő időszakban, mert a győzelmet nem adják ingyen, sőt.

Másodszor, van egy nagyon erős figyelmeztető jel: mégpedig az, hogy bár a tavaszi válsághelyzetben a kormány kiválóan és hatékony intézkedésekkel akadályozta meg, hogy az országnak súlyos károkat okozzon a pandémia, és a népszerűsége valóban még nőtt is, ám ezzel együtt az ellenzéki pártok együttesen nem vagy nem kirívó mértékben veszítettek a népszerűségi mutatóikból. Ez pedig azért megdöbbentő és figyelmeztető jel, mert az ellenzéki pártok, elsősorban a DK, de legalább annyira az MSZP, a Momentum és a Jobbik, erkölcstelen módon fordultak szembe a kormánnyal. Jól tudjuk, hogy az unióban uszítottak a kormány állítólagos autokratikus vészhelyzettörvénye ellen, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan rémhíreket terjesztettek az egészségügyi rendszer összeomlásáról, a betegek ellátatlanságáról stb., lásd Korózs Lajos, Szél Bernadett és mások ördögútját és ámokfutását hamis videókkal és fake newsokkal.

Jómagam is arról írtam tavasszal, hogy jegyezzük meg jól, miket nyilatkoztak a legnagyobb bajban olyan ellenzéki vezérek, mint Dobrev, Gyurcsány, Cseh, Donáth és mások; ezek a nyilatkozatok ugyanis valóban már-már arra utaltak, hogy az említettek inkább a vírusnak drukkolnak, s annak örülnének, ha a kormány nem tudna hatékony intézkedéseket hozni az emberek egészségének megvédése érdekében. Azt hittem, ennek következményei lesznek a közvéleményben az ellenzéki pártok megítélésében.

De ahogy elnézem, ennek sem voltak következményei, a baloldalnak elkötelezett, valamint bizonyos elkeseredett és kormánygyűlölő választói rétegek egyszerűen túlléptek ezen is és minden más, ellenzéki bornírtságon. Mit jelent ez? Azt, lássuk be, hogy kialakulóban van egy olyan közhangulat a nem Orbán-hívő emberek körében, hogy ha bármilyen hányingert keltő, undorító dolgokat is művel az ellenzék akár itthon, akár az ­Európai Parlamentben, minden érthető és megbocsátandó, mert a legfontosabb cél a nemzeti és keresztény értékrendet képviselő Orbán Viktor kiiktatása.

Tehát nehogy valaki abba a hibába essen a mi oldalunkon, hogy elhiggye egy pillanatig is vagy abban bízzon, hogy túlzottan érdekelné vagy megzavarná a „baloldali” (nem sokat jelent ez a szó Magyarországon, inkább semmit) szavazókat olyan „politikusaik” iszonyatosan korlátolt viselkedése és fellépése, mint például Cseh Kataliné, Donáth Annáé az ­Európai Parlamentben, vagy Hadházy Ákos, vagy Kunhalmi Ágnes őrjöngései hol a köztévében, hol a nemzeti konzultáció kérdőívei­nek megsemmisítése kapcsán, vagy Tordai Bence, Jakab Péter bunkóságai a Parlament üléstermében. Vegyük végre észre: mindez nem számít semmit az Orbánt leváltani akaróknak, ők már csak azt várják, hogy szavazhassanak ellene.

Harmadszor, ugyanezt a jelenséget látjuk a fővárosban is: Karácsony Gergely szociológus egyik szarvashibát követi el a másik után, mint főpolgármester (a Pesti úti idősotthon, a BKK járatainak ritkítása, a kerékpárutak átgondolatlan bővítése a Nagykörúton, a Lánchíd sürgető felújítása körüli bénázása stb.), s azt hinné az ember, hogy ezek után akár még egy előre hozott főpolgármester-választás is következhetne, ahol simán vesztene. De ez nincs így.

Az egyébként baloldali beállítottságú Publicus felmérései szerint a politikusok népszerűségi rangsorában Karácsony megelőzi (!) Orbán Viktort, de még Márki-Zay Péter is, de Cseh és Dobrev sem áll rosszul a felmérésekben. Ezek elképesztőnek tűnő adatok józan ésszel nézve, de fel kell ismernünk, hogy itt már régen nincs tere a józan megítélésnek. Itt érzelmek, indulatok, gyűlöletek, bosszúvágyak és természetesen a dolgok mélyén két, gyökereiben eltérő világszemlélet, morál, látásmód, életstílus vív egymással már-már élet-halál küzdelmet Magyarországon. Máshogy is mondhatom: ideológiai háború dúl hazánkban, a múzsák hallgatnak, és a normális megítélések, értékelések a balliberális oldalon nem léteznek – csak a győzelem számít.

Negyedszer azt is meg kell említenem, hogy a koronavírus-járvány második hulláma óriási kihívás a kormánynak, mert most még nehezebb a pandémia negatív hatásait ellensúlyozni, amelyek a turizmust, az építőipart, egyáltalán, a gazdaságot érik, s bár minden kormány ezzel küszködik, és nem felelős a válságért, a választópolgárok sok esetben hálátlanok: ha munkanélkülivé válnak és egzisztenciális válságba kerülnek, nem mérlegelik, hogy erről mennyire tehet vagy nem tehet egy kormány, sanszos, hogy mégis a kormányt fogják bűnbaknak megtenni, amely képtelen volt megfékezni a válságot – amit egyébként nem is lehetett. Vagyis a pandémia második hulláma nagy kihívás az Orbán-kormány számára – mert nyilvánvaló, hogy csodát nem lehet művelni akkor, amikor a világgazdaság egésze kerül negatív spirálba.

Mindezzel együtt a kormánykoalíció továbbra is vezet a közvélemény-kutatások alapján, és normál megfontolások alapján meg is nyeri a választásokat 2022-ben. De – és ezt akartam hangsúlyozni – ez nem magától értetődő és nem megy magától. Nincs automatizmus. A következő bő másfél évben további nagy témákat és egy országot újra megmozgató mozgalmakat kell elindítani. A közhangulat jelen pillanatban ingadozó, és a balliberális véleménybuborék után nem szabad a nemzeti oldalnak saját buborékot képeznie, és onnan nézni az esélyeket és társadalmi mozgásokat, mert ez óriási félreértésekhez vezethet, miként ez tavaly, az önkormányzati választások előtt is megfigyelhető volt. Tanulni kell abból, és újra erőteljesen formálni kell a közvéleményt, a hangulatot, az emberek között elhangzó vélekedéseket.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója