Arend Lijphart, egy híres holland, később Amerikában dolgozó politológus írt a hetvenes-nyolcvanas években az úgynevezett szegmentált társadalmakról, amelyeket mély vallási, etnikai vagy ideológiai törésvonalak osztanak meg és választanak szét. Legjellegzetesebb példái közé tartozott Belgium, Hollandia és Ausztria. Belgiumban a flamand–vallon, Hollandiában a református–katolikus, Ausztriában pedig az ideológiai bal–jobb törésvonal szegmentálta, osztotta meg a társadalmat és a politikát – hiszen a politikai pártok e törésvonalak mentén alakultak meg és néztek egymással farkasszemet.
Van azonban egy lényeges különbség a Lijphart által vizsgált, XX. század közepét, második felét jellemző időszak és a mai korszak között. Amíg ugyanis a XX. század második felében Belgium, Hollandia, Ausztria a maguk megosztottságaival a kivételek közé tartoztak, és a többi országot nem jellemezték az ilyen mély tagoltságok, hasadások, addig ma, jelenkorunkban gyakorlatilag szinte minden európai és nyugati országot és a világ sok más országát is egyazon törésvonal választja ketté. Ez utóbbi pedig nem más, mint a kozmopolita világtársadalomban és nemzetek felett álló szervezetek uralmában hívő globalisták, valamint a nemzetek szuverenitásához ragaszkodó, a multikulturális, vallásilag kevert társadalmakat elutasító erők közötti választóvonal, amely megjelenik szinte minden országban, sőt az Európai Unió intézményeiben, beleértve a Tanácsot, a Bizottságot és a Parlamentet is.
A globalista–szuverenista törésvonal felülírja a hagyományos bal–jobb ellentétet, amelynek az egyik leglátványosabb megjelenési formája az Európai Parlament, ahol az eredetileg „jobboldali” néppárt már egy jó ideje együtt mozog a liberális–szocdem–zöld–újbaloldali pártokkal, mert a globalizmus, a migráció, a multikulti, a nemzeti szuverenitás, a szexuális kisebbségek és a föderalizmus kérdésében már a hagyományos értelemben vett baloldallal ért egyet.
Mindezek következményeként jól látható az is, hogy az egyes országok parlamenti választásai után egyre nehezebb – főleg Nyugat-Európában – kormányokat alakítani, amelyek ráadásul stabilak és működőképesek is, és nem hullanak szét hónapokkal később. Számtalan példa van erre, többek között éppen a már említett Belgium, ahol az etnikai megosztottság mellett immáron a globalizmus–szuverenizmus törésvonal is patthelyzeteket idéz elő, ennek következtében hosszú hónapokig nem volt választott kormánya az országnak, míg végül úgy alakult meg, hogy – bocsánat a kifejezésért – fű-fa-virág össszefogott a globalista oldalon, hogy az arányosság értelmében győztes, egyszerre flamand és antiglobalista pártokat kiszorítsák a hatalomból. Nagyjából ugyanez játszódott le Svédországban is a legutóbbi választások után.