Kezelhetetlen konfliktusok

Jobb és bal: a két világ egész egyszerűen nem tud mit kezdeni egymással, nem akar a másikkal együttműködni.

Nashville, 2020. október 23. Az újraválasztásáért induló republikánus Donald Trump elnök (b) és demokrata párti kihívója, Joe Biden második, és egyben utolsó elnökjelölti vitája a Belmont Egyetemen, Nashville-ben 2020. október 22-én. Az elnökválasztást november 3-án tartják. MTI/AP/Patrick Semansky Fotó: Patrick Semansky

Arend Lijphart, egy híres holland, később Amerikában dolgozó politológus írt a hetvenes-nyolcvanas években az úgynevezett szegmentált társadalmakról, amelyeket mély vallási, etnikai vagy ideológiai törésvonalak osztanak meg és választanak szét. Legjellegzetesebb példái közé tartozott Belgium, Hollandia és Ausztria. Belgiumban a flamand–vallon, Hollandiában a református–katolikus, Ausztriában pedig az ideológiai bal–jobb törésvonal szegmentálta, osztotta meg a társadalmat és a politikát – hiszen a politikai pártok e törésvonalak mentén alakultak meg és néztek egymással farkasszemet.

Van azonban egy lényeges különbség a Lijphart által vizsgált, XX. század közepét, második felét jellemző időszak és a mai korszak között. Amíg ugyanis a XX. század második felében Belgium, Hollandia, Ausztria a maguk megosztottságaival a kivételek közé tartoztak, és a többi országot nem jellemezték az ilyen mély tagoltságok, hasadások, addig ma, jelenkorunkban gyakorlatilag szinte minden európai és nyugati országot és a világ sok más országát is egyazon törésvonal választja ketté. Ez utóbbi pedig nem más, mint a kozmopolita világtársadalomban és nemzetek felett álló szervezetek uralmában hívő globalisták, valamint a nemzetek szuverenitásához ragaszkodó, a multikulturális, vallásilag kevert társadalmakat elutasító erők közötti választóvonal, amely megjelenik szinte minden országban, sőt az Európai Unió intézményeiben, beleértve a Tanácsot, a Bizottságot és a Parlamentet is.

A globalista–szuverenista törésvonal felülírja a hagyományos bal–jobb ellentétet, amelynek az egyik leglátványosabb megjelenési formája az Európai Parlament, ahol az eredetileg „jobboldali” néppárt már egy jó ideje együtt mozog a liberális–szocdem–zöld–újbaloldali pártokkal, mert a globalizmus, a migráció, a multikulti, a nemzeti szuverenitás, a szexuális kisebbségek és a föderalizmus kérdésében már a hagyományos értelemben vett baloldallal ért egyet.

Mindezek következményeként jól látható az is, hogy az egyes országok parlamenti választásai után egyre nehezebb – főleg Nyugat-Európában – kormányokat alakítani, amelyek ráadásul stabilak és működőképesek is, és nem hullanak szét hónapokkal később. Számtalan példa van erre, többek között éppen a már említett Belgium, ahol az etnikai megosztottság mellett immáron a globalizmus–szuverenizmus törésvonal is patthelyzeteket idéz elő, ennek következtében hosszú hónapokig nem volt választott kormánya az országnak, míg végül úgy alakult meg, hogy – bocsánat a kifejezésért – fű-fa-virág össszefogott a globalista oldalon, hogy az arányosság értelmében győztes, egyszerre flamand és antiglobalista pártokat kiszorítsák a hatalomból. Nagyjából ugyanez játszódott le Svédországban is a legutóbbi választások után.

És itt van a legújabb példa, ami nem más, mint az Egyesült Államok. A valaha a demokrácia hazájának tekintett ország szegmentálódása félelmetes méreteket öltött, ám náluk is az figyelhető meg, hogy a két tábor, a két világ úgy néz farkasszemet egymással, hogy még az elnökválasztás sem dönti el valójában a „ki győz le kit” kérdését, hiszen a két jelölt egyértel­műen nagyon szoros versenyt vívott egymással, és a választási csalás ténye sem zárható ki a demokraták – s mögöttük a globális elit – részéről. Bárki is győzzön itt és most, az új elnök beiktatása után nemhogy folytatódni fog, hanem tovább éleződik a két világ közötti szegmentáció, a hideg polgárháború, ami rosszabb esetben forró polgárháborúba is torkollhat.

S végül magunkat se feledjük: már a ­2002-es parlamenti választások is hajszállal dőltek el a szocik és szabad demokraták javára úgy, hogy a választási csalás lehetőségét a szocik részéről a mai napig nem zárhatjuk ki, de már meg sem tudhatjuk, mert a balliberális kormány a szavazatok újraszámlálása helyett a szavazatok ledarálása mellett döntött.

Ma pedig azt látjuk, hogy a 2022-es választásra készülve a baloldali-liberális, illetve a volt radikális jobboldali pártok is egy tömbbe tömörülnek – figyelem: ismét felülírva a bal–jobb törésvonalat! –, hogy a nemzeti és keresztény értékeket itthon és az unióban, valamint a nagyvilágban is védő Orbán-kormányt megbuktassák, és az is tény, hogy tömbként indulva nem sokkal marad el az ellenzék a kormánypártoktól a közvélemény-kutatások alapján.

De tegyük fel a kérdést: a XX. század szegmentált társadalmai, Belgium, Hollandia, Ausztria vajon hogyan orvosolták a szegmentáció­ból következő, nem kicsi társadalmi és politikai feszültségeket? A választ megtaláljuk Lijphartnál, aki éppen e társadalmak konfliktuskezelési módozataira a konszenzuális demokrácia modelljét vázolta fel. Ennek lényege a következő: a két politikai tömb elitjei megegyeztek egymással a források, a ­pozíciók, az intézmények, a döntésbe való beleszólások arányos elosztásában. Ennek részleteibe most nem mennék bele, de példaként hozom a szomszédunkat, a „sógorokat” (ugyan kissé elavult kifejezés ez), akiknél a háború után, az ötvenes években egyfajta Proporz-rendszer (arányosítási rendszer) jött létre, aminek következtében a vörösök (szocialisták) és a feketék (kereszténydemokrata néppártiak) a választási eredményeiknek megfelelően – melyek során általában fej fej mellett végeztek – leosztották egymás között a vezető pozíciókat, de egészen odáig, hogy ha egy iskolában mondjuk vörös volt az igazgató, akkor az igazgatóhelyettes feltétlenül fekete lett és fordítva.

A másik megoldás pedig az volt, hogy egyszerűen megkettőzték az intézményeket, szinte már-már a nevetségesség határáig, jellemző például, hogy autómentő szolgálatból vagy állami vadásztársaságból is kettő volt, de ez a párhuzamos intézményi rendszer (mondhatnánk akár mai szóval „párhuzamos társadalmaknak”, mutatis mutandis) jellemezte a gazdasági, a kulturális és a civil szférákat is. Az egész végül odáig fajult, hogy a két nagy párt nagykoalíciót hozott létre.

De vajon megoldás lehetne-e a mai szegmentációra az, amit Ausztria, Belgium, Hollandia példája mutatott? Lehet-e ma konszenzuális demokráciákat létrehozni megoldásként?

A válaszom egyértelmű: egészen biztosan nem. És nem csak azért, mert időközben már Belgiumban, Hollandiában és Ausztriában is rég felbomlottak a konszenzuális ­demokráciák, hogy már ezt a három országot is a globalizmus és a szuverenitás törésvonala osztja meg, amelyet nem tudnak kezelni a korábbi korszakban jól bevált módszerekkel. Hanem azért, mert a jelenlegi törésvonal több és más, mint a XX. századi törésvonalak voltak.

Most csak annyit jegyeznék meg: ennek a törésvonalnak a mentén egyszerűen nem lehet konszenzusokra jutni, mert a két oldal nem a klasszikus értelemben két politikai irányzat, hanem két világ. És ez a két világ egész egyszerűen nem tud mit kezdeni egymással, nem akar a másikkal együttműködni, nem akar vele együtt létezni, mert nem tud vele együtt létezni.

Ezt nevezik a világok háborújának.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója