Mi van?

A bizonytalanság, az költözött be a pszichékbe már jó ideje, eszegeti a lelkeket szép csendesen. Hogy mi van, meg hogy mi lesz. Sőt, hogy mi van egyáltalán.

Erre tett még rá a világjárvány egy szívlapáttal, minek tagadni. Ennek ellenére magának a vírusnak a puszta létezését is tagadják nem is kevesen, nálunk is és máshol is. Tüntetnek is szépen a maszkviselés, a bezárások, a korlátozások ellen, attól függően, hogy mi jön éppen szembe velük. Épnek gondolt elmével persze könnyű lenne elintézni őket egy legyintéssel, pedig elég színes társaság, van itt minden, mint a búcsúban.

Meg aztán eléggé kártékonynak is tűnnek, tekintve, hogy az ilyesmi fertőz, mint a Covid. A különféle összeesküvés-elméletek ugyanakkor nem véletlenül alakulnak ki és kelnek szárnyra, és olyanok is akadnak bőven, amelyek aztán gyakorlattá válnak. A hivatalos magyarázatok ugyanis gyakran még hihetetlenebbek, már ha egyáltalán megtisztelnek velük bennünket.

A vuhani magányos tobzoskadíler története például kevésbé hihető, mint az, hogy a kínaiak szándékosan eresztették rá a világra a járványt a világkormányok hallgatólagos beleegyezésével és asszisztálásával, mert kezdünk sokan lenni, ők meg pláne, vagy az, hogy egy nagyszabású emberkísérlet alanyai vagyunk, a vizsgálódás tárgya pedig a tűrőképességünk, valamint a reakcióink. Már ha egyáltalán valóságosak vagyunk, de erről majd kicsit később. A vírustagadók azonban elmentek a falig, rögtön kimaxolták a pandémiában rejlő lehetőségeket azzal, hogy egyenesen nem létezőnek nyilvánították.

Nemrég az Origón megjelent egy összeállítás arról, hogy például Franciaországban kik is ők tulajdonképpen és milyen közegekből verődtek össze, felettébb érdekes olvasmány. Megtudhatjuk belőle például, hogy a maszkellenes mozgalom (tagjai nem feltétlenül vírustagadók is egyben) Amerikából indult, még az első hullám idején, ám talán Franciaországban akadt a legjobb táptalajra, mert ott aztán különös egységbe tömörítette a vírustagadókat, az oltáselleneseket, a radikális zöldeket, a különféle szélsőbalosokat, az anarchistákat, a neonácikat és az álorvosokat, hogy aztán a Facebookon hergeljék egymást tovább, ami, ugye, remek felület erre is. Hamarosan el is jutottak odáig, hogy maszkhasználat egyenlő diktatúra, amit viszont már nehéz lenne fokozni. Ezt talán csak annak a mozgalmárnak sikerült átmenetileg, aki videójában átfújta a cigifüstöt egy maszkon, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy mivel a füst átmegy a maszkon, ezért tuti, hogy a vírustól sem véd meg. Ami meg, ugye, nincs is, vagy mi.

Az viszont lássuk be, mégiscsak üde színfoltot jelentett a palettán, amikor a pornófüggők is bekerültek a képbe, jelesül egy tengerparti üdülőhelyen, ahol csúcsszezonban több tízezer ember hódol a párcserés szex iránti szenvedélyének, és esetünkben rekordidő alatt több százan össze is szedték a vírust. Ami persze százalékosan smafu, ezért aztán azonnal túlreagálással vádolták az egészségügyi hatóságokat, amikor azok bezárattak néhány bárt és arra figyelmeztettek, hogy egy ideig talán vissza kellene venni a libidóból. A pornófalut egyébként Michel Houellebecq már a kilencvenes évek végén megírta Elemi részecskék című regényében, de akkor még mindenki azt hitte, hogy az idevonatkozó passzus a szerző fantáziájának terméke, holott nem. Talán az egyetlen szinte dokumentarista rész a műben.

Itt persze még nincs vége a szárnyalásnak, tudniillik az is elképzelhető, hogy nemcsak a vírus nem létezik, hanem mi magunk sem. Ez már dupla pszeudó és tripla csavar, ahogyan azt Pajor Tamás énekelte a nyolcvanas években. Van az a verzió, hogy valamiféle szimulációban élünk, elemek vagyunk egy ismeretlen gépezetben, egy virtuális valóság termékei. Ezt a tételt ismerhetjük a Mátrix-trilógiából is, de Neo és Trinity röpködésének akadnak előzményei is, például Schrödinger macskája, akinek a történetét ugyan kevesebbet idézzük, mint Safranek gondolatait a Macskafogóból, de filozófiai értelemben hasonlóan izgalmas. Ebből, valamint Nick Bostrom svéd filozófus tételeiből kiindulva és mindezeket kibontva Rizwan Virk számítógéptudós arra a következtetésre jutott, hogy a valóság nem létezik, bábok vagy jobb esetben többé-kevésbé markáns karakterek vagyunk egy ismeretlen bábjátékos zenés-táncos darabjában. És mindez így is lesz mindaddig, míg el nem jutunk a technológiai fejlettségünk azon fokára, hogy már magunk is saját valóságot teremthetünk.

Úgy nagyjából féltávnál tarthatunk, a tempó persze gyorsulhat, miként az idő. Addig is, ha se mi, se vírus, se semmi, nem állunk valami jól. Mindenesetre kövessük a nyulat.