Az igazság szava

A nácizmus és a kommunizmus kettős tapasztalatával felvértezett Kelet-Európában másképp állnak a dolgok.

Budapest, 2020. október 10. Schmidt Mária, az intézményt mûködtetõ Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány fõigazgatója beszédet mond a Kertész Imre Intézet új székházának megnyitóján a VI. kerületi Benczúr utcában 2020. október 10-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

„Az igazság egyetlen szava súlyosabb az egész világnál.”

Alekszandr Szolzsenyicin

Léteznek könyvek, amelyeket megjelenésükkor nem tekintenek sem hiánypótlónak, sem jelentősnek, mert van egy ősbűnük: a korszellem ellenében, azzal szemben jöttek létre. Másképpen: vannak könyvek, melyek a jelen fényjátéka körül táncoló értelem számára érzékelhetetlenek vagy, ami rosszabb, kifejezetten sértik őt. ­Schmidt Mária történész legújabb esszékötete – ez több, mint valószínű – számos fajsúlyos történészmunka sorstörténetéhez hasonlóan gyarapítani fogja ezen „bűnös könyvek” sorát. Érdemes ugyanakkor leszögezni: az Országból hazát – Harminc éve szabadon címen most megjelent esszégyűjtemény par excellence korszellem egyik kiemelkedő alkotása, melyet egy kifutóban lévő társadalomkísérleti modell és történelemszemlélet képviselői okkal támadnak vagy ignorálnak majd.

Hiába mondott le 1989. november 30-án Mihail Gorbacsov, a végnapjait élő Szovjet­unió első számú vezetője hivatalosan is az igazság monopóliumáról, a marxizmust megszüntetve és megőrizve azonnal új, ugyancsak univerzalisztikus és totalitásra törekvő eszme jelentkezett. Ez az eszme, hasonlóan a kommunizmushoz, nemesnek, magasztosnak, mi több, fenségesnek maszkírozta magát, de valójában hézagmentesen illeszkedett George Orwell nagy hatású regényének (1984) szívszorító víziójába. Történelmi mércével mérve nem is kellett sokat várni, hogy a szavak eredeti jelentése újra visszájára forduljon vagy eltorzuljon (újbeszél, duplagondol).

A kettészelt Európa

A kommunizmus bukása után harminc évvel az Amerikai Egyesült Államokban, Európában, pontosabban az Európai Unió­ban így lett kifosztásból támogatás, diktátumokból demokratikus döntéshozatal, az önrendelkezés vágyából szeparatizmus vagy nacionalista önzés, többségben lévő szavazókból megtévesztett csürhe, jogállamból jog nélküli állam, békéből háború, szabadságból szolgaság és tudatlanságból erő. Újra közellenség lett a múlt, a történelem, a vallás, a hagyomány, miközben a normalitásra, azaz a hagyományos norma- és mintakövetésre abnormitásként tekintenek. Az egyértelműséget felváltotta a homály, az ártatlanságból bűn lett, és persze mindez fordítva is, attól függően, pillanatnyilag mit követel meg az eszme szolgálata.

Mennyire ismerős mindez! Az állampárti diktatúrák szorításából 1989-ben frissen szabadult európai népeknek mégis nemzedéknyi időre volt szükségük, hogy kapiskálni kezdjék: a nyugati álommal valami nem stimmel! Schmidt Mária legújabb könyvének alapkérdése éppen ezért fundamentális és elementáris egyszerre, hiszen úgy szól: miért nem érzékeltük korábban az Európát kettészelő törésvonalat, illetve honnan eredeztethetjük ezt a törést; és hogy ez (az egyéb törésvonalakkal együtt) ­miért csak évtizedekkel a bipoláris világrend megszűnése, az antikommunista forradalmak győzelme után vált ennyire tapinthatóvá, egyértelművé? Schmidt válaszkísérletei negyvenegy hol lazán, hol szorosabban egymáshoz kapcsolódó esszében öltenek alakot. Érdemes magának az esszé műfajának megválasztását is mérlegre tennünk, amely hagyományait tekintve a bátorság műfaja, de egyúttal arra is alkalmas, hogy a gondolkodás szabadságát a tudományos érvelés eszköztárával ötvözze.

A történészprofesszor könyvében látványosan mond búcsút a „hivatalos” (értsd: doktriner) tudományos közélet által feloldhatatlannak tartott ellentmondásnak, mert egyszerre képes arra, hogy személyes és szenvedélyes legyen, miközben egy igaz­ságügyi antropológus száraz kitartásával illeszti össze a „csontdarabkákat”, hogy végül és paradox módon elámuljunk a rekonstruált corpus kontúrjain. Ez az ámulat annyiban paradox, hogy miközben az „antropológusi munka” racionális és követhető, eredménye már-már zavarba ejtően egyértelmű, az olvasó mégis meglepődik, hogy ő maga miért nem jutott korábban ugyanarra a következtetésre, és ha ő nem is, miért nem látják és látták a professzionális elemzők és politikai aktorok közül ezt sokan ugyanígy vagy legalább hasonlóan?

Szembenézés az örökséggel

Az Országból hazát olyannyira sokrétűen ragadja meg korunk szembenállásait és azok történeti, ideológiai gyökereit, hogy egy recenzió terjedelmi korlátai csupán néhány példa felvillantására adnak lehetőséget. A kötet harmadik esszéje (A záradék és Katyn) például megérteti az olvasóval, miért jelentett akkora nehézséget a Nyugatnak és azon belül az Amerikai Egyesült Államoknak a Szovjetunió és a kommunizmus iszonyú örökségével való szembenézés, a náci főbűnösökhöz mérhető gyilkológépek és véresszájú ideológusok számonkérése, a történelmi igazságtétel lehetőségének megteremtése. Több írás (Az újratemetés, Vezércsel, Az egykori „demokratikus ellenzékről”, Kinek a sajtószabadsága? A továbbszolgálók, A régi-új élcsapat) korabeli források, nómenklatúrás önvallomások, illetve történészkollégák, kortanúk elemzése és értékelése alapján mutatja be, miképp is őrizhették meg irányító pozíció­jukat a diktatúrák működtetői, a kommunizmus közvetlen örökösei vagy az ellenzékiséget csak mímelő „liberális aranyifjak”. Ez utóbbiak nyugati segédlettel igen gyorsan magukhoz is ragadták az igazság monopóliumát, és elképesztő – amúgy mesterségesen előidézett – médiafölényükkel az egész kelet-európai régióban elérték, hogy a szabadság, a nemzeti függetlenség és az antikommunizmus hősei afféle neander-völgyi képződménynek számítsanak egészen napjainkig.

Egészen rendhagyó az Oroszország című esszé, mert minden eddiginél tömörebben mutatja be, hogy az agyonajnározott gorbacsovi élcsapat milyen terveket dédelgetett és valósított meg (!) a szovjet primátus és az általa képviselt eszme átmentéséhez, és ami egészen döbbenetes, hogy ezen tervek átmeneti sikerében a Nyugat szociáldemokrata pártjai mekkora szerepet játszottak!

Schmidt könyvében aprólékos munkával teszi mérlegre az Amerikai Egyesült Államok hidegháborús győzelmét követő „felzárkóztatási”, illetve segélyezési akciókat (Keserű pirula, Segítség, kifosztanak, Egy igazi nyugati úr, Amerikából jöttem, A gazdasági érdek elsőbbsége), melyekről hamar nyilvánvalóvá válik, hogy semmiben nem hasonlítottak a második világháború utáni, Nyugat-Európát sikerpályára állító erőfeszítésekhez (lásd Marshall-segély). Ezzel szemben az Egyesült Államok és Nyugat-Európa vezető hatalmai befolyási övezeteket létesítő, illetve régi gyarmattartó ösztöneiknek engedelmeskedve vették birtokba a szabadságukat épphogy visszaszerzett, romokban heverő országok piacait, a segélyek és támogatások pedig jobbára kimerültek egy busásan megfizetett „tanácsadói sereg” (Jeffrey Sachs és társai) munkálkodásának finanszírozásában, akik – nehéz ezt másképp értelmezni – valójában előkészítették a terepet a gazdasági és politikai érdekszféra kiterjesztéséhez.

A példák és források sokasága fejbe kólintja az olvasót, de a szikár és fájó történészi diagnózis segít megértenünk a jelenünk konfliktusai mögött meghúzódó nyers érdekkülönbségeket és -küzdelmeket, továbbá azt, hogy ezek az érdekkülönbségek mennyire mélyen gyökereznek a nemzetközi politika múltjában, gyakorlatában – felülírva a szolidaritás színaranyban csillogó propagandaszólamait.

A független nemzetek visszatérése

Németország vagy, ahogy szemérmesen mondani szokás, a „németkérdés” érthetően ugyancsak a kötet központi témája (Mi vagyunk a nép! Egy nép vagyunk!, Kegyelmi pillanat, Német egység? Európai egység?, Milyen fejlettek?). A kontinens vezető hatalma utolsó harminc évének teljesítménye a szerző szerint Varsóból, Prágából, Budapestről tekintve is kiábrándító. Schmidt nem kevés csalódottsággal világít rá a német politikai elit szűklátókörűségére, elfogultságára és a történeti identitás hiányából fakadó életveszélyes mozgására. Ami a németeknek a kommunizmus bukására, az újraegyesítésre, a kelet-európai régió megnyitására, a 2008-as gazdasági világválságra vagy a 2015-ös migrációs krízisre adott politikai válaszait illeti, azokban ott munkál az egész XX. század, pontosabban és végső soron a világháborúk valós és vélt győzteseinek kétségbeejtő kudarca a béketeremtésben. Ez a kudarc a részsikerek ellenére (nyugati jóléti társadalmak létrejötte, európai egyesülés folyamata) teljes, hiszen a második világháború utáni bipoláris világrend látszólagos nyugalmát csupán a nyílt szembenállás, az atomháború fenyegetésének érinthető közelsége biztosította.

Amint a kétosztatú világrend abroncsa darabjaira tört, újra visszatért a történelem és benne a független, saját döntéseik alapján élni akaró nemzetek. A legszembetűnőbb éppen ezért magának a nemzetállamnak a végletesen negatív megítélése a Nyugat és azon belül a német politikai elit részéről, azaz a nemzeti kérdés marginalizálása (It’s the nation! Stupid!). Mindezt annak ellenére és dacára, hogy a szovjet birodalmat éppen a nemzeti közösségek függetlenségvágya robbantotta szét, a német egység a német nép akarata volt, a mesterségesen összetapasztott nemzetek pedig hol békésen (Csehszlovákia), hol rettenetes véráldozat árán (Jugoszlávia) szereztek érvényt önállósodási igényüknek! Mindeközben (ahogy ma divatosan mondják: meanwhile) pedig újabb globális kihívások érkeztek, és nem a semmiből: Ázsia felemelkedése (Új erő a láthatáron) teljességgel átrajzolta a Nyugat irányítóközpontjaiban lógó poros világtérképeket, még ha ezt nem is szeretnék tudomásul venni.

Történelem és reálpolitika

Az Országból hazát című könyv – bár kétségtelenül riasztó képet fest jelenünkről – a közös dolgok rendezésének régi, ha úgy tetszik, klasszikus módszertanát követi. A ma divatos, a konfliktusok elkenését „felülemelkedésnek” álcázó megoldásokkal ellentétben ugyanis őszintén, nyíltan mutat rá a szembenállások valódi okaira, mindezt úgy, hogy a lehetséges vitapartnereket nem marginalizálja ab ovo, hanem párbeszédre, gondolkodásra hívja őket. A szerző figyelmét nem kerülik el azok a felemelő személyes és történeti teljesítmények sem, amelyek három évtized távolából is kiállták az idő próbáját (például II. Szent János Pál pápa, Ronald Reagan, George Bush, Helmut Kohl, Václav Havel, Mart Laar, Tőkés ­László, Antall József, Orbán Viktor).

Schmidt Mária elemzése és értékelése a történettudomány azon hagyományát követi, amely mindenekelőtt a történelem szerkezetére, annak mozgatóerőire fókuszál (például Paul Johnson, Samuel P. Huntington, Gertrude Himmelfarb, Tony Judt, Norman Stone, Ernst Nolte, Hans-Peter Schwarz). Ez a szerkezet és ezek az erők nem tegnap óta határozzák meg a történelem menetét, így az egyszeri olvasó nem győz csodálkozni azon, hogy az elmúlt harminc év történéseit elemző társadalomtudósok közül miért vannak még mindig oly sokan, akik értelmező erőfeszítéseikben képtelenek figyelembe venni a reálpolitika szikár törvényszerűségeit.

Elveszett illúziók

Összegezve megállapíthatjuk, hogy a Széchenyi-díjas professzor könyve egyszerre felszabadító és veszélyes olvasmány. Felszabadító annyiban, hogy nyilvánvalóvá teszi: a kommunizmus bukása után harminc évvel minden nemzeti közösség elsősorban és csakis magára számíthat, ami a felnőttlét és az azzal járó felelősségvállalás természetes állapota. Veszélyes pedig annyiban, hogy a Nyugattal szemben táplált illúziók elvesztése, mint minden kedves illúzió esetében, bármennyire is természetes része a felnőttségnek, mindenkor megrázó élmény. Schmidt legújabb könyve sokunk számára új megvilágításba helyezi magát a történészszakmát is. Akik azt gondoltuk eddig, civilizációnk életveszélyes szakmái elsősorban a természettudományok területén keresendők, úgy hiszem, tévedtünk.

Kevés dolog életveszélyesebb ma, mint történésznek lenni. A XX. századi diktatúrák eszmei utóhatását ugyanis képtelenség túlbecsülni. Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban – ahol a totális diktatúrák tanulságait szemlátomást nem vonták le (vagy éppenhogy levonták) – egy ilyen könyv megjelentetése azonnali kirekesztést jelentene a szerzőnek, akinek a stigmatizáció megannyi fajtájával kellene szembenéznie. Nagyobb kockázat nélkül megelőlegezhetjük, hogy az Országból hazát – Harminc éve szabadon című könyv esetében a néhai vasfüggönyön túl még évekre, akár évtizedekre – azaz új, sok kínt megélt befogadókra – lesz szükség, hogy nyilvánvalóvá legyen: hiánypótló, korszakos mű született. A nácizmus és a kommunizmus kettős tapasztalatával felvértezett Kelet-Európában másképp állnak a dolgok. Ez a könyv itt gond nélkül megjelenhetett. Szerzője állását nem veszti el, sőt: „életben maradhat”.

Schmidt Mária: Országból hazát – Harminc éve szabadon. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2020, 383 oldal

A szerző író, a Terror Háza Múzeum programigazgatója