„Az Országnak nagy örömével”

1020 évvel ezelőtt, 1000 karácsonyán koronázták királlyá a székesfehérvári Szűz Mária-bazilikában István királyt.

Budapest, 2020. október 4. Szent István király lovasszobra a Budai Vár Szentháromság terén. Stróbl Alajos 1906-ban felavatott alkotása. MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû – különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt. Fotó: Jászai Csaba

1020 esztendeje, 1000-ben egy 18-20 éves ifjú férfi élete legfontosabb karácsonyát ülte meg. A helyszín Székesfehérvár volt, az újonnan felépült Szűz Mária-bazilika; kevéssel arrébb, egy kisebb kiemelkedésen álló négykaréjos templomban már negyedik éve nyugodott édesapja. Ez a fiatalember Vajk néven született, de a keresztségben az István nevet nyerte el.

Mivel abban az időben az évkezdetet nem január 1-jétől, hanem karácsony napjától számították, 1000 karácsonya a keresztény időszámítás szerinti első évezredet zárta le: István pedig ekkor nagyfejedelmi címétől vált meg, hogy koronázását követően királyként uralkodjék tovább Magyarországon. Az ezredfordulóra így egy sorsfordító cselekedetet időzített István.

Mi szükség lehetett az első ezredfordulón a még Álmos által alapított sztyeppei típusú állam, a Magyar Nagyfejedelemség római jellegű állammá változtatására? Nemzedékek hosszú sora gondolkodik ezen a kérdésen. Talán jó irányban keresi az igazságot az, aki bel- és külpolitikai okok együttesével magyarázza István keresztény állam-újraalapítását.

A külpolitikai okot az európai környezet kényszerítése képezte. A Magyar Nagyfejedelemség támadó hadjáratainak sorát 970 után nem lehetett folytatni. Ráadásul a folyamatosan létező Bizánc mellett 962-ben egy új császárság született nyugaton, a Német-római Birodalom. Amikor annak második uralkodója, II. Ottó bizánci hercegnőt kapott feleségül, a dinasztikus diplomácia világossá tette, hogy nem célszerű két birodalommal szemben is ellenségesen viseltetni. A dinasztikus elv vezet át bennünket a fordulat belpolitikai okaihoz.

A X. század második felétől az Árpád-ház legifjabb ága sajátította ki a hatalmat. Géza ennek megerősítést adott azzal, hogy szövetséget kötött a Német-római Birodalommal, sőt 995-re fiának a császár rokonát, Gizellát szerezte meg nőül. Gizella személye annak biztosítékául rendeltetett, hogy csak István vonalán folytatódhat a magyar állam irányítása. Ez ellen lépett fel 997-ben Tar Zerind fia, Koppány. Az a tény, hogy a főhatalomra tört és Géza özvegyét egy ősi sztyeppei szokás szerint akarta nőül venni, arra mutat, hogy Koppány Árpádnak egyik idősebb fiától származott. Koppány és István összecsapása tehát nem országos belháború, hanem a dinasztia pogány és keresztény ága közötti leszámolás volt: csak a családi küzdelem kimenetele vált országos, sőt egyetemes történeti jelentőségűvé.

Mi lett volna, ha Koppány győz István felett? Az ilyesfajta kérdésekhez, amelyek a meg nem valósult múltat firtatják, ellentmondásosan szokás viszonyulni. Egyfelől szertartásosan hozzátesszük, hogy ez a kérdés történelmietlen, mert nem „ez” lett, hanem „az”, amit megtanultunk. Másfelől aki igazán elgondolkodik egy sorsfordító jelenségen, azt mégiscsak érdekli, hogy milyen lehetőség rejlik a ki nem bontott változatban. Így tehát egy új megvilágításba kerülhet a tényleges kimenetel, amelynek köszönhetően új részletekre derülhet fény, ekképp az összefüggések rendszere is gazdagodik, finomodik. A „mi lett volna, ha…?” gondolatmenettel csak az lehet a baj, ha valaki egy elágazási ponton elindul a meg nem történt lehetőség irányába, és közben túlhalad a megvalósult történelem egy másik elágazási pontján, nem figyelve arra, hogy egy új elágazási pont új kérdést vet fel.

Maradjunk tehát ennél az elágazási pontnál! Koppánynak győzelme esetén súlyos külpolitikai válsággal kellett volna szembenéznie, hiszen III. Ottó császár érdekei sérültek volna a velük szövetséges dinasztiaág bukásával; márpedig a magyar állam volt olyan erős, hogy a német birodalomnak nagyon is számítson, mit várhat a keleti végeken túlról. Képes lett volna kezelni Koppány ezt a válságot? Ezt már nem tudhatjuk meg: a történelemtől István kapott bizonyítási lehetőséget, és ő sikerrel élt vele; az államformaváltást nemzetközi elismertség övezte.

„Az említett császár (III. Ottó) kegyéből és biztatására Henrik bajor herceg sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk koronát és áldást kapott.” Thietmar merseburgi püspök Istvánt pogány nevén nevezte, amikor egyházszervezői eredményeit ismerte el. Nem ez volt a kortárs főpap egyetlen furcsa fordulata, ugyanis nem akaródzott neki leírni azt, hogy a pápa küldte Istvánnak a királyi koronát. Ez azért is különös, mert II. Szilveszter és III. Ottó idején a pápa és a császár között teljes egyetértés volt. Minden hiányossága dacára a Szent István-i államalapítás kulcsmondatát hagyta ránk a német püspök. Bizonyítékát annak, hogy Vajk-István nagyfejedelemként is független uralkodó volt, máskülönben nem lett volna joga országában egyházmegyéket alapítani; ezen túlmenően királysága a pápa és a császár együttes elismerésével jött létre. Az önálló Magyar Nagyfejedelemség történelme 1000-ben véget ért. Helyébe az önálló Magyar Királyság lépett.

Az államformaváltás nem szorítkozott a külsőségekre, hanem mélyreható tartalmi átalakítást hozott. Új méltóságok, új intézmények születtek. Istvántól ered a megyerendszer, a területi alapú közigazgatás kiépítése. Ő vezette be a kodifikált törvénykezést Magyarországon. Első törvénykönyve elején az uralkodói önállóság és a római államhagyatékra való hivatkozás feltűnően öntudatos szavakkal forrt egybe. „És mert minden nép saját törvényeit használja, ezért mi is, Isten akaratából kormányozván államunkat, a régi és új császárokat utánozván, törvényben testet öltött gondoskodás eredményeképpen előírtuk népünknek, miként éljenek tisztességes és háborítatlan életet.”

István király volt (legalább értelmi) szerzője az első magyar államelméleti műnek, a fiá­hoz, Imre herceghez írott Intelmeknek. Annak egy igen fontos helyén újra felötlik a római példa. „A vendég és jövevény férfiakban olyan nagy haszon rejlik, hogy méltán lehet számon tartani a Királyi méltóság hatodik helyén. Elsősorban emiatt nőtt nagyra a Római Birodalom, és emelkedtek magasra, lettek dicsővé a római Királyok, mert különféle területekről sok nemes és bölcs személyiség özönlött oda. […] Ahogy ugyanis a vendégek a világ különféle részeiből és tartományaiból érkeznek, úgy hoznak magukkal különféle nyelveket és szokásokat, valamint különféle tanító írásokat és fegyvereket. Ezek az összes Királyságnak díszére válnak, és nagyszerűvé teszik az Udvart, és elrettentik a kihívóan fellépő külföldieket. Az egy nyelvű és csak egyetlen szokásmódra épülő Királyság ugyanis gyenge és törékeny.”

Látszik ebből, hogy a közkeletű „egynyelvű és egyszokású ország” fordítás mily félrevezető, hiszen István nem az államterület öncélú feltöltését irányozta elő mindenféle jövevénnyel, hanem a hatalomgyakorló központ látta szívesen az értékes tudással érkezőket, akik immár új hazájuk műveltségét gyarapították.

Bizonyos „kihívóan fellépő külföldiek”, akik kioktatják a magyarokat – olykor szerényebb történelemmel, de mindenképp szerényebb történelmi tudással – a befogadásról, azok előbb tájékozódhatnának. A befogadást nem István honosította meg: a magyar sztyeppei állam még Etelközben integrálta a kabarokat, már a Kárpát-medencében az itt talált, zömében avar lakosságot, aztán jöttek a besenyők keletről, a németek nyugatról. Ami újat hozott István, az a tudatosság volt: idézett gondolataival az állami indíttatású patriotizmus minőségelvű programját hirdette meg.

Istvánt a tudatosság már akkor is áthatotta, amikor a Szűz Mária-bazilikában várta, hogy fejére helyezzék a koronát. Apjától, Gézától szívesen fogadta a hatalom öröklését, de a régi világból eredő kötelmek nélkül. Ezért nem apja címét vitte tovább, hanem új uralkodói titulust vett fel; nem apja temetkező templomát fejlesztette fel bazilikává, hanem egy új templomot építtetett 997–1000 között. Ott „Szent Istvánt székes Fejér-Várat a’ Szent koronával az Országnak nagy örömével” koronázták meg, ahogyan arra egy XVIII. századi jezsuita történetíró, Spangár András emlékezett.

A szerző történész