Ki veri szét a demokráciát?

A Soros-féle beavatkozások gyakorlatának semmi köze a népakaraton nyugvó demokráciához.

Budapest, 2011. november 3. Soros György, magyar származású amerikai üzletember, a Soros Alapítvány elnöke, a Közép-európai Egyetem (Central European University, CEU) alapítója és tiszteletbeli kuratóriumi elnöke az egyetemen, ahol előadást tartott Reflexivity at Work in the European Union címmel. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

Róna Péter ismert közgazdász nagy feltűnést keltő véleményt fogalmazott meg a Klubrádióban Orbán Viktor minapi diplomáciai győzelméről. Elismerte, hogy a miniszterelnök hatalmas diplomáciai sikert aratott. Akkorát, amekkorát Talleyrand francia államférfi 1814–15-ös bravúrja óta még senki. Tudjuk: a zseniális herceg a bécsi kongresszuson (egy vesztes ország képviselőjeként) szellemes érveléssel elérte, hogy a győztesek végül egyenrangú félként kezeljék Franciaországot.

Róna tehát elismerte a magyar miniszterelnök teljesítményét, ami azért is meglepő, mert tavaly májusban még úgy vélekedett, hogy az Orbánéhoz hasonló egyszemélyi diktatúrák gyorsabban megbuknak, mint azt sokan gondolják. A balliberális közgazdász nem örült miniszterelnökünk sikerének, mert azt állította, hogy Orbán Viktor és a lengyel vezetés szétveri a demokráciából azt, ami még megmaradt belőle.

Ez a kijelentés több mint elképesztő. A demokrácia szétverése ugyanis Nyugaton zajlik, méghozzá gőzerővel. Akkor például, amikor az Európai Unió csúcsvezetői piros szőnyeget gurítanak az időnként Brüsszelbe látogató Soros György elé, miközben szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy az Európai Bizottság ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Ez sajnos nem igaz. Az viszont tény, hogy nagy áhítattal meghallgatják azokat az amerikai spekuláns által megfogalmazott irányelveket, amelyeket azután igyekeznek belegyömöszölni az európai demokrácia jogrendjébe.

Az is a szétverés része, amikor illegális migránsok mil­lióival dúsítják fel Európa népességét, akiknek szavazati jogot adva jelentősen változtatnak az arányokon, csorbítva az őslakosság választási lehetőségeit. És a szétverés része egyes európai nemzetek sértegetése – az a minősíthetetlen magatartás, amellyel a Judith Sargentini- és Věra Jourová-kaliberű brüsszeli bürokraták megkérdőjelezik a magyar választópolgárok ítélőképességét, demokratikus alapjogait.

Míg a demokrata Obama elnök idején a magyar–amerikai kapcsolatok takaréklángon pislákoltak, addig Donald Trumpnak és Orbán Viktornak köszönhetően erősödni kezdett a láng. Sokan bizakodtunk, hogy végre közelebb kerül egymáshoz a két szabadságszerető nemzet. Erre nézvést voltak biztató jelek, de a legutóbbi elnökválasztás végeredménye némileg lehűtötte a reményeket.

Nemrég olvastam egy tanulmányban, hogy nem kellett volna beavatkoznunk az Egyesült Államok belügyeibe. Az affér úgy kezdődött, hogy a magyar külügyminiszter visszaszólt. Igaz, ezt megelőzően Joe Biden Philadelphiában Magyarországot és Lengyelországot az önkényuralmi rendszerekhez hasonlította. Külügyminiszterünk erre megjegyezte, hogy Biden úr, mielőtt bennünket bírál, válaszoljon a korrupciógyanús ukrán ügyeivel kapcsolatos kérdésekre. Ennyi.

Ezek után egy külpolitikában jártas tollforgató azt írta, hogy ez diplomáciai hiba volt, amire még nagyon ráfizethetünk, mert ha ezek után a Biden-kormányzat úgy véli, hogy az „orbánizmus” jelentős amerikai és szövetségesi érdekeket veszélyeztet, akkor Washington és Brüsszel egymással karöltve léphet fel velünk szemben.

Mit szűrhetünk le ebből? Mindenekelőtt azt, hogy a nyugati „nagyoktól” érkező bírálatokra nem szabad reagálnunk, mert különben jön a dádá. A másik következtetés az lehet, hogy az a politikai irány, amit az orbánizmus képvisel – nevezetesen a nemzeti szuverenitás, a népfelségre épülő valódi demokrácia és a keresztény értékek melletti kiállás, valamint az illegális bevándorlás elutasítása – tényleg veszélyes. Mindez oly nagy veszélyt jelent a liberális világrendre, hogy miatta a világ vezető nyugati hatalmainak közösen kell megregulázniuk Magyarországot.

Ha a hatalmas Egyesült Államok − amely kis országokról ritkán vesz tudomást – emiatt valóban összefogna Brüsszellel, s vele együtt próbálna lenyomni minket, akkor megint csak értekezni lehetne arról, hogy ki is veri szét a maradék demokráciát.

Apropó, a kis országról jut eszembe: 1996-ban elvetődtem a New York-i Metropolitan Múzeumba, ahol alkalmam nyílt szemügyre venni egy régi fegyverekből álló kiállítást. A világ számos helyéről származó fegyverek között számszeríjakat is kiállítottak a rendezők. Egyszer csak megpillantottam Mátyás királyunk gazdagon díszített, a Hunyadiak hollós címerével ellátott, csontberakásos számszeríját. Nem valami főhelyen. Csak úgy, sok más számszeríjjal együtt. A felirat utalt rá, hogy a fegyver egy Hunyadi Mátyás nevű magyar király tulajdona volt. Akkor és ott tudatosodott bennem, hogy az amerikaiak szemében jelentéktelen tényező lehet a magyarság, királyaival és történelmével együtt.

Ma viszont azt látjuk, hogy ennek a látszólag jelentéktelen országnak olyan politikai vezetése van, amelyre figyel a világ. Valóban nem túlzás azt állítani, hogy az orbáni politikai gondolkodás és cselekvés talleyrand-i magaslaton áll.

Felkészült jogászok, politológusok és más józanul gondolkodók jelzik, hogy a Soros-féle beavatkozások gyakorlatának semmi köze a népakaraton nyugvó demokráciához, sőt alapvetően ellentétes azzal. A balliberális tábor füle azonban ilyenkor becsukódik. A szája viszont kinyílik, hogy teli torokból ordíthasson, mert megszokta, hogy a meggyőző érveket hisztériás hangoskodással is pótolni lehet.

A szerző író, újságíró