Sajnálom Deutsch Tamást

Nem azért, mert bocsánatot kért Manfred Webertől, ezt legfeljebb csak furcsállom, de végül is a magánügye.

2026-ig kapott bizalmat Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Nem azért, mert bocsánatot kért Manfred Webertől, ezt legfeljebb csak furcsállom, de végül is a magánügye. Sajnálni azért sajnálom Deutsch képviselőt, mert jogász létére kénytelen volt egy nyilvánvalóan laikus személlyel vitába szállni, tehát úgy kifejteni az álláspontját, hogy ehhez – hiába van szó két gyakorlott politikusról – valójában hiányzott a fegyveregyenlőség ténye. Jogász jogásszal vitatkozzon, vagy legalábbis olyan emberrel, akinek bőven vannak a témáról ismeretei.

Az ókor óta tudjuk, hogy a totalitárius rendszerek szeretik az igazságtétel alapvető feltételének nevezni azt, hogy akinek nincs valami a füle mögött – magyarán nincsenek eltitkolandó vétkei –, az bátran, önként és dalolva vonulhat be a börtönbe, mert tudja, hogy az igazság úgy is kiderül, mint ahogyan ez ilyen esetekben rendszeresen meg is történik. Igazságnak a totalitárius hatalom azt nevezi, hogy íme, most érvény szerez saját akaratának. Ha netán úgy érzi, hogy bosszút kellene állnia valakin, akkor bosszút áll, és az illető gyanúsított e sajátságos igazságtevés végeztével sosem távozik a börtönből. Napi jelentőségű enyhébb ügyekben ugyanúgy alkalmazták ezt az elméletet, miként alapvető állami, hatalmi, valóságos jogi kérdésekben. Gondoljunk csak vissza Virág elvtársra, aki annyira meg volt győződve saját hasznosságáról, hogy amikor a hatalma már véget ért, még akkor is úgy vélte: „Visszasírnak még maguk engem”. Más kérdés, hogy – közlése szerint – Pelikán erre nem mert volna megesküdni.

Deutsch Tamás tehát az Európa-szerte ezerszám jogi egyetemet végző emberek alapvető ismereteit alkalmazva úgy fejtette ki nézeteit egy uniós vitában, hogy attól a műszaki szakismeretekkel felruházott német politikus egyből besokallt. Egy zárt ajtók mögött tett észrevételében Manfred Weber állítólag elismerte ugyan, hogy egy olyan nagy politikai család, mint az EPP készen kell, hogy álljon különféle nézetek befogadására, de hozzátette: ami, sok, az sok. Weber ezután úgy összegzett, elfogadhatatlan párhuzamot vonni az ő jogállamiságot védő szavai, és a Gestapo, valamint a magyar kommunista titkosrendőrség között.

Deutsch utóbb azt nyilatkozta: ő nem érzi sértőnek saját mondatát, de ha az érintett fél sértőnek ítéli, akkor bocsánatot kér. Ezt kétszer is megtette. A kérdés most már csak az, hogy mit szól az egészhez a harmadik fél – a kívülálló személy. Ha egyáltalán van ilyen. Még a mindössze harmincéves magyar Alkotmánybíróság is úgy vélekedett már a kezdet kezdetén – nem utolsó sorban nyugati mintára –, hogy a közszereplőnek többet kell elviselnie, mint az egyszerű halandónak. A halandók egyre inkább úgy vélik, jó lenne tényleg alaposan utána járni, mit is tartalmaznak a jogállam értékei, az általános semmitmondás, hablatyolás most már egy kissé unalmas. Ennyi időt nem érdemes erre pazarolni: ami sok, az tényleg sok. Egyelőre csupán azt rögzítsük, hogy szólásszabadság nélkül aligha lehet jogállamot elképzelni.