Terrorhullám Franciaországban

Franciaország ellen is erőszakos destabilizációs kísérletet folytatnak kidolgozott terv szerint.

Nizza, 2016. július 18. Gyászolók gyülekeznek az áldozatok emlékére elhelyezett mécsesek és virágok elõtt 2016. július 17-én a dél-franciaországi Nizza tengerparti sétányán, ahol három nappal korábban a 31 éves, Franciaországban élõ tunéziai Mohamed Lahouaiej Bouhlel bérelt teherautóval belehajtott a francia nemzeti ünnepet lezáró késõ esti tûzijátékot nézõ tömegbe és közben lövéseket adott le. A 84 halálos áldozattal és 202 sebesülttel járó nizzai terrortámadás elkövetését az Iszlám Állam (IÁ) vállalta magára. (MTI/EPA/Olivier Anrigo) Fotó: OLIVIER ANRIGO

Októberben ismét terrorizmus sújtotta a francia nemzetet, de az újból bizonyította ellenálló és reagálóképességét. A dzsihadizmus most sem tudott belháborút kiprovokálni, pedig más európai nemzetekhez hasonlóan Franciaország ellen is erőszakos destabilizációs kísérletet folytatnak egy már tizenöt éve kidolgozott terv szerint.

2005-ben egy ismeretlen szírai férfi, Abu Muszab asz-Szuri kezdte az interneten széles körben terjeszteni a kezdeményezését Felhívás az iszlámvilág ellenállására címmel. Ez az újdonsült dzsihádstratéga kisütötte, hogy az Oszama bin Laden által megrendelt látványos támadások nem mozgósították kel­lően a muszlim tömegeket. E cél érdekében asz-Szuri olyan iszlamista hálózatok sürgős létrehozását szorgalmazta, amelyek képesek gyilkos támadásokat végrehajtani a „hitetlenek” ellen.

Ezek célja a muszlimellenes gyűlölet felkorbácsolása az euró­pai célországok lakosságában. Ennek az lenne az egyik következménye, hogy az Európában élő muszlimok olyan közösségekbe gyűljenek össze, amelyek mindjobban elkülönülnek a társadalom többi részétől. A támadások folytatása és a megtorló utórengések – remélték a kitervelőik – összeütközésekhez vezetnek majd az etnokulturális közösségek között, egészen a polgárháború kitöréséig.

A 2015-ös párizsi és a 2016-os brüsszeli támadások ennek a stratégiának voltak a részei, de végül kudarcot vallottak: a francia lakosság utcai ellenreakciója elhanyagolható mértékű volt, a terrorizmus elleni tiltakozás pedig meglehetősen békés. Nem mellékes tény, hogy az algériai polgárháború óta a francia hírszerzőszolgálatok nagyobbrészt tanultak a francia földön elkövetett támadásokból. A titkosszolgálatok és a rendőrség azonban továbbra is tehetetlen a nyilvántartásba nem vett személyekkel szemben, akik boltokban vásárolt késsel gyilkolnak járókelőket. Mintegy tizenöt ilyen támadást követtek el 2016 és 2019 között, csak ebben az évben pedig hatot. Az egyiknek a Párizs külvárosában tanító középiskolai tanár lett az áldozata, akit ráadásul még rituálisan le is fejeztek, és egy imádkozó katolikust is, akit két másik áldozattal együtt a nizzai Notre-Dame-bazilikában öltek meg.

Hasonlóan a 2015-ös támadásokhoz, e négy francia honfitársunk meggyilkolása rémületet és borzalmat váltott ki a lakosság körében, de a felháborodás kifejeződései továbbra is ellentétesek azzal, amit az iszlamisták akartak kiprovokálni. Minden eddigi támadás a francia többség gyors és spontán felzárkózását váltotta ki az aktuális politikai vezetők mögött, függetlenül attól, hogy addig milyen jogos kritikákat fogalmaztak meg velük szemben. Ez október végén sem történt másként, sőt a köztársasági elnök népszerűsége átmenetileg még emelkedett is.

A kormányzópártok mellett az ellenzékiek is részesei e nemzeti egyetértésnek, beleértve a Marine Le Pen vezette Nemzeti Gyűlés pártját. A jobboldali és szélsőjobboldali ellenzék között csak annyi a különbség, hogy az utóbbi erőteljesebb fellépésre szólított fel a terrorizmus ellen. A vallások vezetői is kiveszik a részüket a nemzeti egység fenntartásában és a katolikus egyház ismét szolidaritást és a béke óhaját nyilvánította ki, csakúgy, mint a muszlim hit képviselői és a rabbik.

Ami a francia belpolitikát illeti, kétosztatú politikai pólusról beszélhetünk. Az Éric Zemmour és a Marion Maréchal által megtestesített jobboldali identitáriusok azt hirdetik, hogy a politikai iszlám nem egyeztethető össze a francia értékekkel és nemzeti hagyományokkal, és akik egy muszlimokkal való összecsapást vizionálnak; illetve a szélsőbaloldal képviselőire, akik az amerikai kommunitarizmus majmolói. Ez utób­biak azt hangoztatják, hogy az iszlamisták a földkerekség új átkozottjai, a gyarmatosítás és a posztkolonializmus áldozatai. Az etnikai és vallási háború logikája azonban két fő akadályba ütközik: minden franciaországi vallás képviselője a béke megőrzéséért küzd és a franciák nagy többsége továbbra is ragaszkodik az állampolgárság jogi-politikai felfogásához és idegenkedik az etnikai megközelítéstől. Ezek az általános attitűdök a vallásháborúk traumatikus emlékéből származnak, amelyek destabilizálták a politikai hatalmat és rengeteg emberéletet követeltek a XVI. században.

Valószínű, hogy a nemzeti identitásra alapozó jobboldal erős pozíciót fog élvezni a nemzeti médiában és folytatja tézisei terjesztését, amelyek nem elhanyagolható befolyással vannak a közvéleményre. Az is igaz viszont, hogy az iszlámpárti baloldal mozgalma nagy teret veszített, noha még mindig meghatározó befolyást gyakorol ​​a vezető párizsi médiában. Ez tette lehetővé, hogy a tavaly nyárihoz hasonlóan ismét nagyobb utcai tüntetéseket szervezzen. A conflans-i és a nizzai támadások azonban aláásták érvelésüket, miszerint a gyilkosok egyedül cselekvő terroristák, magányos farkasok. Éppen ellenkezőleg, nyilvánvaló, hogy ezek az egyének egy olyan mozgalom hatására radikalizálódnak, amely az interneten verbuvál gyilkosokat, harcos hálózatot alakítva a szalafista ideológusok körül.

Ezeket a szövetségekbe szerveződött hálózatokat és csoportokat – amelyek közül néhányat éppen most oszlattak fel a gyilkosságok hatására – a baloldali szélsőségesek támogatják a rasszizmus és az iszlamofóbia elleni küzdelemre hivatkozva. Ezt az önelégültséget és néha bűnrészességet sok francia értelmiségi elutasította felhívásaiban. Az iszlámpárti baloldal és Republikánus Párt csatája még korántsem ért véget, de a köztársasági hagyomány védelmezői – amelyek magukban foglalják a szekularizmus elvét is – összhangban vannak a közvélemény elvárásaival. (A republikánus hagyomány az alkotmányos kérdések eltérő megközelítésén túl az állam és a szuverén nemzet védelmezőit egyesíti.)

Levonható a következtetés: sajnos biztosra vehető, hogy Franciaország még több évig fog szembesülni az iszlamista terrorizmus megpróbáltatásaival. Ennek okai közé tartoznak persze az ország belső problémái is, amelyek megoldása hosszú időt vesz igénybe. A közoktatás leromlott, a média jóval többet beszél terrorcselekményekről, mint a francia rendőrség és a hadsereg terroristákkal szemben elért sikereiről, és az individualizmus térnyerése aláássa az integráció hagyományos struktúráit.

De mindennek ellenére biztosan állíthatom, hogy a francia modell meg fogja őrizni a vonzerejét.

A szerző francia esszéista, a Nouvelle Action Royaliste újság politikai igazgatója