Amikor bajtársai közül többekkel Tatár Imre úgy dönt, hogy átmegy a szovjet oldalra – hiszen arra biztatják a másik oldalon lévőket –, akkor nem tudhatja, hogy a munkaszolgálatos társai előbb érkeznek majd haza, mint azok, akik vele együtt a „partváltást” látták jobb megoldásnak.
Három, sok tapasztalatot, emberismeretet hozó hadifogolyév. Barátságokkal, orosznyelv-ismerettel. (Utóbbinak – később is – mint újságíró, jó hasznát veszi.) Mindezen évek nemcsak örök nyomot hagytak a kötet szerzőjében, de olyan emberré „érlelték”, akinek minden helyzetben az ember a legfontosabb. Ez sugárzik át gyakorlatilag minden, Tatár Imre által leírt soron. Nem olvashatunk panaszt, megvetést, gyűlöletet a mondataiban. Megértést, jóindulatot annál inkább. Elfogadó volt, és még inkább azzá vált a háborús évek során. Az általa megélt időszak természetesen sok szomorúságot és fájdalmat is okozott neki. Elveszített családtagok és barátok, elvett ifjúkori lehetőségek. Ennek ellenére elégedett és minden jóra nyitott ember. Ma is, immáron 101 évesen.
Miként lehetne összefoglalni mindazt, ami a Baross utcától a Blaha Lujza térig vele megtörtént, illetve miként élte meg a Horthy-korszakot, majd a Rákosi-rendszert? Arra tőle veszem az idézetet a Fogságból fogságba. Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig című könyvéből – lehet, hogy ő mást választana, de számomra ezeknek a soroknak van meghatározó üzenetük –: „Huszonegy éves koromban valami tompa nemtörődömséggel vonultam be munkaszolgálatra. Ugyanígy fogadtam a hírt, hogy kivisznek Ukrajnába, nem féltem átszökni a fronton az oroszokhoz. Rossz volt ugyan a közérzetem, de – nyilván spontán önvédelemből – nem gondolkoztam a sorsomon, amikor a kijevi központi hadifogolytáborban egyetlen ismerősöm, barát, bajtárs, századtárs nélkül, a közeledő tél küszöbén ócska bakancsban, egy szál vékony, viseltes pufajkában, kesztyű nélkül álltam, illetve szedtem a romos város agyonbombázott házainál a fagyos téglákat. Végül is megoldódott a helyzet. Féltem viszont hazatértem után a Rákosi-érában a kommunista párt lapjánál, saját szerkesztőségemben a kollégáktól, a vezetőktől, a párttól, a rendszer rideg szabályaitól, a képmutató, emberbarát-népbarát frázisok mögött vicsorító lelki és testi terrortól.” (Amíg el nem jött ötvenhat fellélegzése – teszi hozzá egy korábban megjelent könyvében.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!