Egy újságíró őszinte emlékezése

Ma tölti be 101. életévét Tatár Imre, az egykori Magyar Nemzet – korábban számos más lap – nyugdíjas újságírója.

Tatár Imre Forrás: YouTube/Közéleti Gazdasági Krónika Videómagazin

Trianon évében született és 2021. január 9-én, vagyis ma tölti be 101. életévét Tatár Imre, az egykori Magyar Nemzet – korábban számos más lap – nyugdíjas újságírója. Ahogy a nemrég megjelent könyvében írja: a trianoni nemzedék tagja. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai társadalmi állásra, felekezeti hovatartozásra, anyagi helyzetre való különbözőségeik ellenére egy dologban egyetértettek: Trianon elutasításában.

Ez a gondolat él benne máig, aki zsidó származású magyarként – mert mindig is annak tartotta magát – megélte a két világháború közötti időszak minden meghatározó eseményét, és megélte a társadalom általi elfogadottságot éppúgy, mint a kirekesztettséget.

Kendőzetlenül, őszinte szavakkal – néha érthető keserűséggel – szól mindezekről emlékezése első részé­ben. Megtudhatjuk, hogy miként is lesz Rabinovits Bernát külső józsefvárosi festékkereskedő Imre fiából később Tatár Imre. Előbb zsidó elemi iskola – ahol héberül is megtanult olvasni –, majd a Zrínyi Miklós Reálgimnáziumban tett érettségi vizsga után autószerelő-tanonc és vizsgázott segéd, 1941-től a Magyar Királyi Honvédség munkaszolgálatosa – előbb honvédségi egyenruhában, majd saját „polgáriban” –, 1944 márciusától több mint három évig a Vörös Hadsereg „önkéntes hadifoglya” és 1947-es hazatérése után újságíró.

Az újságírói pályájáról nem ír az emlékezésében – reméljük, arra is sort kerít még –, de amiről ír, azt érzékletesen teszi.

Betekinthetünk a budapesti alsó középosztálybeli, kispolgári világba, amelynek a családja szerves része volt. A szociál­demokrata eszmékkel szimpatizáló apa – aki egy időben a Magyar Festékkereskedők Országos Egyesülete titkára –, a német nyelvet és kultúrát a gyermekei számára továbbadó, közvetítő anya, valamint a Baross utca és környéke formálta a világ dolgai, az irodalom és a sport iránt (is) érdeklődő fiatalemberré Tatár Imrét.

S ez az érdeklődése minden helyzetben megmaradt. A cserkészet adta ismeretek jól jöttek a munkaszolgálat időszakában, amelyről ő a saját maga által megéltek alapján ír. Elfogadható, többnyire emberséges keret és barátokká váló bajtársak. Tisztességes bánásmód, de kemény munka Bánhidán, majd Ukrajnában. Különös – szinte hihetetlen – kalandok az utóbbi helyen, ahol nem volt könnyű eligazodni a különböző partizáncsoportok, megszállók és megszálltak között. S mi mindenre jó az idegen nyelv ismerete? Akkor nevezetesen a német. Vöröskeresztes karszalagos egészségügyi katonává válván, parancsnoki engedéllyel/támogatással félig-meddig katonává „adjusztálva” gyógyszereket vételez a németektől a magyar munkaszolgálatosoknak.

Amikor bajtársai közül többekkel Tatár Imre úgy dönt, hogy átmegy a szovjet oldalra – hiszen arra biztatják a másik oldalon lévőket ­–, akkor nem tudhatja, hogy a munkaszolgálatos társai előbb érkeznek majd haza, mint azok, akik vele együtt a „partváltást” látták jobb megoldásnak.

Három, sok tapasztalatot, emberismeretet hozó hadifogoly­év. Barátságokkal, orosznyelv-ismerettel. (Utóbbinak – később is – mint újságíró, jó hasznát veszi.) Mindezen évek nemcsak örök nyomot hagytak a kötet szerzőjében, de olyan emberré „érlelték”, akinek minden helyzetben az ember a legfontosabb. Ez sugárzik át gyakorlatilag minden, Tatár Imre által leírt soron. Nem olvashatunk panaszt, megvetést, gyűlöletet a mondataiban. Megértést, jóindulatot annál inkább. Elfogadó volt, és még inkább azzá vált a háborús évek során. Az általa megélt időszak természetesen sok szomorúságot és fájdalmat is okozott neki. Elveszített családtagok és barátok, elvett ifjúkori lehetőségek. Ennek ellenére elégedett és minden jóra nyitott ember. Ma is, immáron 101 évesen.

Miként lehetne összefoglalni mindazt, ami a Baross utcától a Blaha Lujza térig vele megtörtént, illetve miként élte meg a Horthy-korszakot, majd a Rákosi-rendszert? Arra tőle veszem az idézetet a Fogságból fogságba. Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig című könyvéből – lehet, hogy ő mást választana, de számomra ezeknek a soroknak van meghatározó üzenetük –: „Huszonegy éves koromban valami tompa nemtörődömséggel vonultam be munkaszolgálatra. Ugyanígy fogadtam a hírt, hogy kivisznek Ukrajnába, nem féltem átszökni a fronton az oroszokhoz. Rossz volt ugyan a közérzetem, de – nyilván spontán önvédelemből – nem gondolkoztam a sorsomon, amikor a kijevi központi hadifogolytáborban egyetlen ismerősöm, barát, bajtárs, századtárs nélkül, a közeledő tél küszöbén ócska bakancsban, egy szál vékony, viseltes pufajkában, kesztyű nélkül álltam, illetve szedtem a romos város agyonbombázott házai­nál a fagyos téglákat. Végül is megoldódott a helyzet. Féltem viszont hazatértem után a Rákosi-érában a kommunista párt lapjánál, saját szerkesztőségemben a kollégáktól, a vezetőktől, a párttól, a rendszer rideg szabályaitól, a képmutató, emberbarát-népbarát frázisok mögött vicsorító lelki és testi terrortól.” (Amíg el nem jött ötvenhat fellélegzése – teszi hozzá egy korábban megjelent könyvében.)

Legyen ez sokunknak útmutató!

Tatár Imre: Fogságból fogságba. Utam a Baross utcától a Blaha Lujza térig. Szilvia és Társa Bt. Kiadó, Budapest, 2020, 237. oldal

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója