Felgyorsult a nyelvromlás folyamata

A tiszta, jól érthető magyar beszéd mintha nem volna fontos, kiment a divatból. A rádióban, tévében terjed a rossz példa, nap mint nap ezt hallják, ezt utánozzák a gyermekeink.

Young female jockey wearing headphones while using microphone in radio studio Forrás: 123RF

A Magyar Katolikus Rádió üdítő példát nyújt szépen beszélő, jól hangsúlyozó bemondóival. Jelenleg azonban – tisztelet a kivételeknek – a médiában egyre több a hadaró, pösze, selypítő, elkent beszédű bemondó, riporter, akik hibás hangképzésre és a szöveg tartalmát semmibe vevő, magyartalan hangsúlyozásra tanítják a publikumot. De nem csak a hivatásos médiamunkások – bemondók, riporterek, színészek, szinkronizálók – beszédével van baj, közéletünk szereplői, politológusok, szakértők, különféle „elemzők” ugyancsak rossz példát nyújtanak. A kásás hangképzés, rossz kiejtés, hadarás, éneklés, hibás hangsúlyozás pedig terjed, mint a pestis.

A nyelvrombolás elsivárosodást is jelent, Arany János gazdag nyelvét mára sikerült kilúgozni. A hírközlés, a véleményalkotás nyelve nem csak magyartalan, egyre inkább idegen szavakkal zsúfolt, és színtelen, íztelen, egysíkú. Miért „kommunikál” az, aki beszél, társalog, kapcsolatot teremt, előad, cseveg, vitázik vagy eszmecserét folytat? Riporterek, akik a kérdéseiket nyögdécselve teszik fel, a tartalmatlan szósalátát pedig elhadarják, figyelmen kívül hagyják a vesszőt, szünetet tartanak, ahol nem kellene, a mondat végén felviszik a hangot, és gyakran befejezetlen mondattöredékeket küldenek az éterbe.

A magyar nyelv a nyugodt, megfontolt beszédet igényli: a hangok tiszta artikulálását, a szavak szép kiejtését, a mondanivaló értelmes hangsúlyozását, a mondat végén a hang leengedését. A hadarás felszámolja a magyar beszéd nyugodt ritmusát, a mondatok helyes, értelemvezérelt hangsúlyozását, torzítja a hangképzést, felerősíti a hangképzés hibáit, és sok esetben elsikkasztja a mondatok értelmét is.

A hadarás, a beszéd sietsége, még ha érthető is, a magyar nyelvtől idegen. A beszéd tempójának fokozását csak a közlendő tartalma indokolhatja. Aki bajban van vagy bajt közöl, aki rohan, aki menekül, az gyorsan beszél, liheg, kiabál. Ha tűz vagy árvíz fenyeget, ha valakit baleset ért, ha gyors segítségre van szükség, a bajjal járó feszültség nemcsak a szívműködést gyorsítja fel, a beszédet is. De miért kell nyugodt körülmények között elhadarni a híreket, az események értékelését, a beszélgetőtárshoz intézett kérdéseket, vagy az időjárás-jelentést? Miért kell elbúgni, elénekelni, természetellenesen hangsúlyozni a reklámokat?

A hadarás nemcsak az anyanyelvünknek árt, hanem a hallgatóknak is, mivel feszültséget kelt, élettanilag ugyanazt a reakciót váltja ki, mint a rossz hír. A tiszta, értelmes, nyugodt beszéd helyett a pösze, raccsoló, éneklő, elkent, hadaró beszéd ugyanis idegesítő, bosszantó, ingerültséget okoz, olykor egyenesen dühítő is. A bosszúság, a méreg, a düh pedig emeli a vérnyomást, tehát ártalmas.

A hibátlan hangképzés, a helyes hangsúlyozás a mikrofon előtt alapvető és elengedhetetlen követelmény. A média szakemberei nem tudják kiválogatni a tisztán, világos, értelmes hangsúlyozással beszélő bemondókat, riportereket? A hírszerkesztők zagyvanyelve helyett nem lehetne magyarul fogalmazni? Mindez nem volna fontos?

A nyelvromlás megakadályozásának elmaradásáért – akár tudatos tevékenységről, akár nemtörődömségről, mulasztásos vétségről van szó – a kultúra, a média vezetői, a pedagógusképzés, a pedagógusok, a polgármesterek, és mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk. Reményik Sándor erre a felelősségre figyelmeztet: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / És áhítattal ejtsétek a szót, / A nyelv ma néktek végső menedéktek, / A nyelv ma tündérvár és katakomba, / Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

A szerző az orvostudományok kandidátusa