Jogállamiság mindenekfelett

Hollandia esete a brüsszeli következetességgel és a rendszerszintű kettős mércével.

Évek óta hallgatjuk, hogy európai bizottsági és parlamenti tisztségviselők, holland, svéd és német politikusok a magyar jogállamiság megsemmisülésén agonizálnak. Szerintük 2011 óta a fékek és ellensúlyok rendszere folyamatosan erodálódik, mi pedig lassan, de biztosan haladunk a diktatúra felé. Az egy dolog, hogy nyugati politikusok – gyakran saját belpolitikai problémáik palástolása érdekében vagy kampányolás céljából – kioktatnak vagy bírálnak minket, az Európai Bizottság tisztségviselői azonban gyakran írásba is adják – a tények zord valóságát nagylelkűen figyelmen kívül hagyva – morális értékítéletüket.

Ennek kiemelt példája volt a tavaly szep­temberben a bizottság által bemutatott tagállami jogállamisági jelentés, amely a jogállamiság helyzetéről volt hivatott képet adni külön-külön minden uniós országról. Félreértés ne essék, nem azzal van probléma, hogy az Európai Bizottság objektív értékelést kíván adni a jogérvényesülés helyzetéről az egyes országokban. A gond ott kezdődik, ha a jelentés megírása előtt nem fektetik le, hogy valójában mit is kívánnak vizsgálni, illetve hogy amit végül vizsgálnak, az összehasonlítható-e az összes tagország esetében.

Tudjuk, hogy történelmi hagyományaiból fakadóan az egyes tagállamok közjogi és hatalmi berendezkedése teljesen eltérő. Az ezzel kapcsolatban leggyakrabban felemlegetett példa az alkotmánybíróságok intézménye, ismeretes ugyanis, hogy egyes országokban nincsen ilyen legfelsőbb alkotmányértelmezési testület, ahol pedig van, ott is eltérőek a hatáskörei. Az uniós kezdeményezési és végrehajtói hatáskörökkel igen, de döntéshozói hatáskörökkel nem rendelkező Európai Bizottságnak pedig nem tisztje megítélni, hogy melyik berendezkedés és jogrendszer a jó és melyik a rossz.

Az, hogy nem fektették le, miket fognak majd vizsgálni a jelentésben, minden bizonnyal nem váltott volna ki akkora rosszallást, ha az uniós szerv valóban objektív képet igyekezett volna adni az egyes tagállamokban működő rendszerekről, aktuális fejleményekről. Ehelyett Magyarországról olyan értékelést adott, amelyben egyaránt voltak jogos kritikák – ezeket a kormány nem is cáfolta –, nagy számban azonban mégis olyan állításokat vetett papírra, amelyek vagy aktua­litásukat vesztették már, ki voltak sarkítva vagy sosem voltak igazak.

Egy ilyen jelentés bemutatása előtt általában a tagállami hatóságok is lehetőséget kapnak a tervezet véleményezésére. Erősen kétlem, hogy a magyar kormány ne igazította volna ki azokat a tényszerű tévedéseket, amelyeket a bizottság beleírt a dokumentumába. Így csak azt feltételezhetjük, hogy az Európai Bizottságnak nem az állt az érdekében, hogy objektív helyzetképet adjon hazánkról, hanem az, hogy a magyar jogállamiság amortizációját igazoló jelentést publikáljon.

Most azonban, ahelyett, hogy a magyar dokumentum tudatos ferdítéseit vagy tényszerű tévedéseit boncolgatnám, kontrasztként inkább egy másik érdekes esetre szeretném felhívni a figyelmet. Az elmúlt hetekben kormányválság bontakozott ki Hollandiában. A Mark Rutte miniszterelnök által vezetett kabinet lemondott, és a választásokig ügyvezető kormányként folytatja a munkáját. Ki kell emelni, hogy egyébként is március közepén került volna sor a holland választásokra, így az eredeti forgatókönyvön semmi sem változott ezzel a bejelentéssel. Ráadásul Mark Rutte pártja – a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint – jelentősen vezet, így jobb eredménnyel zárhatja a voksolást, mint négy évvel ezelőtt.

De mi is vezetett a jelenlegi helyzethez? Tavaly decemberben került nyilvánosságra a holland parlament jelentése, amely egy évek óta húzódó, családtámogatási forrásokkal kapcsolatban kialakult botrány vizsgálódásának eredményeit mutatja be. 2013 és 2019 között több ezer holland család került rosszabb anyagi helyzetbe, miután az adóhatóság visszaéléssel és csalással vádolta őket, majd megvonta tőlük, sőt számos esetben visszafizettette velük a gyermekgondozási támogatást, több tízezer euró értékben. Amellett, hogy az eset alapvető rendszerszintű eljárási problémákra utal, a rasszizmus és a diszkrimináció lehetősége is felmerül, figyelembe véve, hogy a hatóság legtöbbször olyan családok ellen indított eljárást, ahol a szülők kettős állampolgárok voltak.

A holland parlament vizsgálóbizottsága arra az eredményre jutott, hogy az adóhatóság nemcsak figyelmen kívül hagyta a gyermekjogokat és több családot lehetetlenített el anyagilag, de a jogállamiságot is megsértette. A problémák kialakulásakor szociális miniszteri posztot viselő, mára már ellenzéki szerepet vállaló politikus lemondott jelenlegi tisztségéről is, ezzel vállalva felelősségét. A vizsgálóbizottság szerint a jelenlegi harmadik és az azokat megelőző, 2010 óta hatalmon lévő Rutte-kormányok is felelősek a kérdésben. Ennek ellenére az ügyet magától távol tartó miniszterelnök, bár kormánya hibáit elismerte, személyes mulasztásról nem beszélt, sőt kiemelte, hogy nem volt közvetlen érintettsége a kérdésben. Ezzel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy mi a rosszabb: ha egy ilyen, hét éven át zajló rendszerszintű problémáról nincs tudomása a miniszterelnöknek, vagy ha tudta, de nem cselekedett időben?

A botránnyal kapcsolatos vizsgálódások már tavaly májusban folyamatban voltak, a pénzügyminisztérium akkor kérte fel az ügyészséget, hogy többek között vizsgálja meg, megállja-e a helyét a rendszerszintű diszkrimináció vádja az adóhatóság eljárását illetően. Hirtelen ötlettől vezérelve fellapoztam a Hollandiáról szóló, tavaly szeptember végén megfogalmazott uniós jogállamisági jelentést. Úgy gondoltam, hogy a rendszerszintű diszkrimináció és a jogállamiság sérelme elég okot adhat arra, hogy az Európai Bizottság aggasztó fejleményként nevesítse az ügyet az értékelésében. Ezzel szemben csak azzal találkoztam, hogy nagy figyelem övezi a jogállamiság védelmét, sőt a közigazgatás integritása rendkívül erős, ide tartozik természetesen az adóhatóság is. Emellett kiemelik, hogy az alapvető és alkotmányos jogokat számos módon védelmezik, hatékonyan.

Egy szó sem esik a családvédelmi botrányról. Sőt hiába kerestem, egy nyilatkozatot sem találtam, amelyben az Európai Bizottság bármely képviselője komoly aggodalmát fejezte volna ki a holland jogállamiság leépülésével kapcsolatban.

Mit jelent ez az egész magyar szempontból? Egyrészt igazolódni látszik a magyar kormány által gyakorta kritikaként megfogalmazott állítás, miszerint az Európai Bizottság minden lehetőséget megragad arra, hogy tüzeljen ránk, akkor is, ha ennek érdekében fel kell áldozni a tényeket a politikai nyomásgyakorlás oltárán. Másrészt egyértelművé vált, hogy a rendszerszintű kettős mérce most már nemcsak megtűrt, de elfogadott eszközzé vált az uniós intézményekben, a hitelesség nem prioritás többé. Kérdéses azonban, hogy ez a szemlélet hogyan illeszkedik a jogállamiság mindenekfelett álló, pont az Európai Bizottság által hirdetett eszméjéhez.

A szerző az Alapjogokért Központ EU-s kutatórészlegének projektvezető-helyettese