időjárás 17°C Orsolya 2021. October 21.
logo

A kommunizmus kísértete

Szakály Sándor
2021.02.25. 11:00
A kommunizmus kísértete

Miért február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja? – tehetjük fel a kérdést. A válasz egyszerű: mert a Magyar Köztársaság Országgyűlése 2000. június 13-án országgyűlési határozatban (58/2000., VI. 16.) mondta ki, hogy február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Arra emlékeztetve ezzel, hogy ezen a napon 1947-ben a Magyarországot – hivatalosan Magyar Köztársaságot – megszállva tartó szovjet Vörös Hadsereg illetékesei letartóztatták Kovács Béla nemzetgyűlési képviselőt, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt főtitkárát. Annak a pártnak a meghatározó politikusát, amely a koalíciós kormányt alkotó pártok legerősebbike volt. E pártnak a soraiból került ki az ország miniszterelnöke, és ennek a pártnak volt korábban a tagja az ország államfője, Tildy Zoltán köztársasági elnök.

Ha a kommunizmus áldozatainak emléknapján emlékezünk azokra a tíz- és százezrekre honfitársaink közül, akik megtapasztalták a „legnemesebb” eszme és a „legemberibb” társadalom valóságát, akkor bizony egy kicsit visszább kell mennünk a történelemben. Ha tovább nem is, de 1919-ig mindenképp. A magyar társadalom akkor kapta az első leckét a kommunizmusból, amely a 133 – egykoron dicsőségesnek nevezett – napja alatt olyan társadalmi, politikai és gazdasági változásokat hozott a megszállt, megcsonkított Magyarország lakói számára, amelyeket évtizedekig nem felejtettek el. Véres volt a vörösterror, sok száz áldozattal, kifosztott, megnyomorított polgárral, parasztemberrel, szegénnyel és gazdaggal egyaránt.

Rájuk is emlékezni kell és azokra is, akik 1944 augusztusától váltak a kommunizmus áldozataivá, amikor is a szovjet Vörös Hadsereg csapatai átlépték az akkori Magyarország határait. Kifosztott lakások, megerőszakolt gyermeklányok és idős asszonyok, málenkij robotra elhurcoltak és letartóztatottak. Döntő többségükben olyanok, akiknek a legnagyobb bűnük csak az volt, hogy a Szovjetunióval hadban álló ország polgárai voltak.

Róluk is kell(ene) szólni a február 25-i emlékezésnek. Ők voltak azok az áldozatok, akik nem kollaboráltak a megszállókkal, akik nem váltak politikusokká, akik nem akartak mást, mint békében élni egy vesztes háborút követően, emberhez méltó módon, remélve a demokráciát.

Sokan remélték azt, mert azt hitték, hogy a háborút lezáró békeszerződés után majd „kivonulnak” az országból az oroszok. Remélték, de hitték is? Talán igen, mert nem ismerték a Szovjetunió és a kommunizmus igazi arcát. Az említett 133 napot nem feledték még el a magyar társadalom tagjai, de nem hitték, hogy az megismétlődhet. Kevesen ismerték fel – talán igazán csak Mindszenty József hercegprímás –, hogy a kommunistákkal nem lehet együttműködni, nem lehet a magunk számára is kedvező alkut kötni velük. A hatalom ténylegesen ugyanis – az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választási eredmények ellenére is – az ő kezükben volt. A Magyarországot megszállva tartó Vörös Hadseregre bizton számíthatott Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Vas Zoltán, Nagy Imre, Kádár János, Rajk László, Apró Antal és társaik. Nem az volt a lényeg, hogy mit akar az ország lakosságának a többsége, hanem az, hogy mit tesz lehetővé a Szovjetunió és mit hajtanak végre annak magyarországi megbízottai. Mert a felsorolt nevek viselői megbízottak voltak, egy világbirodalomé, egy eszméé, a kommunizmusé, és kevésbé voltak képviselői a magyar nemzetnek, a magyarság érdekeinek.

Kovács Béla is ezt ismerhette fel talán, aki nemegyszer hangot is adott ellenvéleményének a kommunistákkal és társutasaikkal, a szociáldemokratákkal és a nemzeti parasztpártiak­kal való vitákban. Ki kellett tehát őt iktatni a közéletből. A szovjet hatóságoktól nem védte őt nemzetgyűlési képviselői mandátuma, hiszen nem egy független ország polgára volt, hanem egy, a békeszerződést még éppen csak aláíró és a szovjet katonai erő által megszállt ország polgári politikusa. A Párizsban aláírt magyar békeszerződés még hatályba sem lépett – majd csak 1947. szeptember 15-én válik hatályossá az 1947. évi XVIII. törvénycikk a Párizsban 1947. február 10-én kelt békeszerződés becikkelyezésének tárgyában –, amikor a megszálló hatóságok úgy viselkedtek, ahogy a megszálló hatóságok szoktak: azt tették, amit jónak láttak.

A szovjet elnöklet alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság tudomásul vette a szovjet lépést. A bizottság amerikai, brit, csehszlovák és jugoszláv tagjai nem vitték kenyértörésre a dolgot. Kovács Bélát a Szovjetunióba hurcolták, és húsz év szabadságvesztésre ítélték. Gulág-tábor, majd börtön lett az osztályrésze. Mindaz, ami vele történt, figyelmeztetés volt azok számára, akik nem értették meg, hogy „aki nem lép egyszerre…”.

Kovács Béla elfogása és elhurcolása, majd az azt követő elítélése után alig tíz esztendővel a magyar társadalom nagy többségének elege lett a kommunizmusból. 1956 október–novemberében egy kis nemzet megmutatta a világnak, hogy a szabadságért mire képes. A népfelkelésből forradalommá, majd szabadságharccá váló tizenhárom nap olyan példát adott a világnak, amely a kommunizmust csak propagandakiadványokból ismerők számára is egyértelművé tette: a Marx–Engels–Lenin (Sztálin már kissé háttérbe szorult) által kikövezett út zsákutcába vezet, egy olyan zsákutcába, aminek a végére érve sok tízmillió kioltott emberi élet szegélyezi az utat.

Ezekre a tízmilliókra – köztük sok tíz- és százezer magyarra – emlékezünk és emlékeztetünk minden esztendő február 25-én, és reméljük, hogy az emlékezőknek és az emlékeztetőknek nem kell megismerniük újra a kommunizmus kísértetét, amely nemcsak Európát járta be, de a világ számos területét is, maga mögött hagyva a pusztítás feledhetetlen képeit!

A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója