Brüsszelre vetjük szemünket!

Ha rápillantunk a napokban megjelent Eurostat-kimutatásokra, amelyek az uniós országok 2020-as gazdasági teljesítményéről szólnak, megállapíthatjuk: szégyenkezésre semmi okunk! Bár a magyar gazdaság is visszaesett, a mi valamivel több mint ötszázalékos recessziónk jóval kedvezőbb az ­uniós országok mínusz 6,4 százalékos átlagánál.

Noha az ismert mondás szerint csak abban a statisztikában higgyen az ember, amelyet saját maga készít, mindent összevetve a gazdaságvédelmi lépések eredményesek voltak, a magyar gazdaság ellenálló képessége jelentősen nőtt az elmúlt évtizedben. A kilábalást természetesen növekedés kell hogy kövesse, és valószínűsíthetően ez sem marad el. Nem pusztán a kincstár optimista, hanem az összes prognózis alapján már a második negyedévtől visszatér a dinamikus növekedés, így 2021-ben reálisan négy-öt százalékkal bővülhet a magyar gazdaság.

De tekintsünk kicsit távolabb, pontosabban: maradjunk Európában!

Sokan nagy reményeket fűztek, fűznek az uniós mentőcsomaghoz és az új, hétéves költségvetéshez. Szó se róla: elméletileg uniós pénzeső hull majd a vén kontinensre Brüsszelből, a probléma csak az, hogy a csomag késlekedik. Sajnos a képlet ismerős: Európa, pontosabban az Európai Unió ismét, sokadjára lépéshátrányba kerül az Egyesült Államokkal szemben, ahol viszonylag jól halad az új elnök, Joe Biden Go big pakkja. Több ezer milliárd dolláros költségvetési élénkítés készül a tengerentúlon. Vessük csak össze az úgynevezett fiskális stimulusokat, vagyis a „költségvetési fűtések” végszámait. Míg az Európai Unió 750 milliárd eurós, addig az Egyesült Államok 1,9 ezer milliárd dolláros injekciót tervez a közös büdzséjéből. Micsoda különbség!

Közben azt az apróságot sem feledhetjük, hogy az eurózónát úgy érte el a pandémia, hogy még az előző válságból sem igazából keveredett ki. Ergo: az Európai Uniónak és a tagországoknak már csak azért is bele kéne húzniuk a költségvetési lazításba, mert sokkal rosszabb helyzetben kerültek ki a válságból, mint az Egyesült Államok. A bértámogatások nyomán ugyan sikerült lefékezni a munkanélküliek számának vészes növekedését, de az eurózóna GDP-je 6,8 százalékkal, a teljes unióé pedig az említett 6,4 százalékkal zuhant be tavaly. Ezzel szemben az amerikai gazdaság mind­össze 3,5 százalékkal.

Óriási gondot jelent az is, hogy döcögve, felettébb lassan haladnak a kontinensen az oltások is, ami arra utal, hogy a korlátozások feloldása, a fellendülés is később kezdődik el, mint a tengerentúlon. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági károk is súlyosabbak lesznek, vagyis erőteljesebb kármentésre lenne szükség ezek mérsékléséhez. Ez mindenkinek az érdeke, az EU tagországai ugyanis alapvetően a belső piacból élnek, továbbá az idegenforgalom, vendéglátás szerepe is erősebb a nyugati államokban, mint például nálunk. A legnagyobb csapást a déli tagállamok szenvedik el, amelyek bevételei között a turizmusnak meghatározó a részaránya. Említhetjük az olaszokat, a görögöket, a spanyolokat, a portugálokat, a franciákat, ideértve természetesen Horvátországot is.

Az északi, exportorientált államok, mint például Németország, a kínai keresletre alapozva könnyebben kilábalnak – miként ez a 2008-as válság után is bebizonyosodott.

Emlékezzünk csak! 2012. július 26-án hangzott el Mario Draghi, az Európai Központi Bank akkor kevesebb mint egy éve hivatalban lévő elnöke szájából méltán leghíresebb mondata, miszerint az EKB bármit megtesz – „what­ever it takes” – annak érdekében, hogy megmentse az ­eurót. Az adósságválság csúcsán tett fogadalom jelentőségét nem lehet alábecsülni, az európai integráció szempontjából az elmúlt évtized legfontosabb kijelentése volt. Annak fényé­ben különösen, hogy a következő években ezt a fogadalmat valódi tettek is követték: állam-, majd vállalatikötvény-vásárlások, célzott banki hiteltámogatás, az alapkamat levitele negatív tartományba, a bajba jutott tagállamok kötvényeinek vásárlása, általában aktívabb jegybanki politika kialakítása.

A lépésekhez sikerek társultak. Kétségtelen eredmény, hogy mérséklődött a nagy bajban lévő országokon (Portugália, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Írország) lévő nyomás, csökkent államkötvényeik felára, csökkent az ott működő vállalatok által a hitelekre fizetendő kamat, beindult a hitelezés, a bajban lévő gazdaságok többsége ismét talpra állt. Joggal érdemelte ki az „euró megmentője” titulust Mario Draghi, aki immár az új olasz miniszterelnök. Olaszországot megmentő nagy gazdasági programja pedig pont az uniós csomagra épül.

A késlekedésnek nagy ára lesz. A délieknek juttatott gyors és nagy összegű uniós pénzek nélkül ugyanis tovább nő majd a különbség a két régió között, ami azt jelenti, hogy fokozódnak az EU-n belüli feszültségek. Most Brüsszelen lenne a sor, nem az Európai Központi Banknak székhelyet adó Frankfurton, hogy megmutassa: bármit megtesz az eurózóna megmentéséért. Ha emlékezetünk nem csal, Orbán Viktor miniszterelnök már többször is kiállt a magyar gazdaság védelme érdekében. Úgy tűnik, trendiesen szólva, bejött.

A szerző a Figyelő főszerkesztő-helyettese