Az 1980-as években igen elterjedtek voltak a házibulik Budapesten. A ma már szerencsére elképzelhetetlen vörösboros kóla és a házilag eszkábált hifi időszaka volt ez. Egyes helyeken volt házirend is. Le kellett venni a cipőt az előszobában, vagy az ilyen alkalmakról távol maradó szülők hálószobájába nem volt szabad bemenni. A normasértők kidobása a házigazda előjoga volt.
Most házibulit tart a világ. Mi, csaknem hárommilliárdnyian, ugyanabba a buliba hívattuk meg vagy egyszerűen hívtuk meg magunkat, senki nem kényszerítette ránk a részvételt. A Facebookon (Fb) klikkesedve, csoportokba verődve töltjük el ébrenléti időnk jelentős részét, megvitatva a magánéletünket, a közügyeket, fizetett hirdetések, reklámok között szlalomozva. Egy idő után már keserű a szánk íze: rádöbbenünk, az Fb mindent tud rólunk, szűrve tálalja a tartalmat vagy letilt, mi pedig veszítünk. Mark Zuckerberg, a házigazda, kidobott bennünket a lakásából.
Zuckerberg pars pro toto, rész az egész helyett, ahogyan a Facebook is. Összességében az amerikai techóriásokról, az Fb mellett a Microsoftról, az Alphabetről (Google), az Amazonról és a Twitterről van szó, amelyek éves összteljesítménye megfelel Hollandiáénak. A globális technológiai ipar eluralta az életünket, még azokét is, mint e lap szerkesztősége, ahol pedig nem a globalizáció hívei ülnek. Ezt a cikket az egyik techóriás csevegőalkalmazásán egyeztettük a szerkesztővel, egy másik programján írtam meg és egy harmadikon küldtem el. Nem volt kérdés, hogy ha a globális ipar világszenzációként tudott eladni – és értékesít a mai napig szakadatlanul – egy félbevágott buciba szendvicsként tett marhahússzeletet, valamint egy régen kóladióból, ma már ki tudja, miből kinyert barna löttyöt, akkor a technológiai forradalom is menni fog neki. Olyan szükségletünket fedezték fel és aknázzák ki, amelyről a kétezres évekig magunk sem tudtuk, hogy létezik: a végtelen információéhséget.
Ha az 1990-es években, amikor már derengett pedig, mi az internet, megkérdezik, hogy vajon szerintünk a Facebookot Észak-Koreában vezetik be kötelező jelleggel vagy Amerikában, önkéntes alapon, habozás nélkül az elsőre szavaztunk volna. Ördögi mesterterv: pénzt adunk a kenyérért, a tejért, a közlekedésért, a strandbelépőért és a legtöbb termékért, szolgáltatásért, amelyet igénybe veszünk. Az Fb-ért, a Messengerért, a Google keresőjéért, a YouTube-ért, a Twitterért nem adunk egy fillért sem. Pénzben legalábbis. Mégis sokkal nagyobb árat fizetünk értük, mint ha havi ezer forintot kérnének. (Amit sokan meg is fizetnének.) A mindennapi figyelmünk jelentős részét adjuk a szolgáltatásaikért, felkínálva egyben a lehetőséget, hogy strukturálják a gondolatainkat, formálják az ízlésünket, beleértve a politikai ízlésünket is természetesen. A látszólagos ingyenesség biztosítja a legszélesebb körű elérést.
