Házhoz jöttek a buzgó humanisták, élükön bizonyos Vidor András elnök úrral – igaz, előtte odaszóltak, megvan-e a kikötött hatvanezer forint „önkéntes” adomány. (Érdekes, eddig úgy tudtam, egy adomány attól adomány, hogy az ember maga dönti el, mennyit ad – Vidoréknál ez, úgy látszik, másképp van.) Szóval jöttek, fölmarkolták a pénzt, és elmentek. Pecsét éppen nem volt elnök úrnál, egy fecnire írta: „Adomány átvéve.” Aztán nagy csönd. Pár hét múlva az adományozó asszony rosszat sejtve levelet írt jogvédőéknek, visszakérte a pénzt. Ingerült válasz érkezett, ne zavarja őket nyaralás közben, egyébként pedig pénzt nem adnak vissza, az nem úgy van, hogy a kuncsaft meggondolja magát. A pórul járt asszony erre gondolt egyet, és a teljes történetet kirakta a közösségi oldalára („Vigyázat! Csaló szervezet!”), mire Vidor elnök úr rögvest fölmondta a megállapodást, sőt azt is közölte: pert indít. Dörgedelmes levelét akár valamelyik Rejtő Jenő-regényhős is írhatta volna – a hivatalosság és az analfabetizmus keveredett benne a megerőszakolt anyanyelvvel. Annyi mindenesetre átjött, hogy a Kilátástalan Egyesület a továbbiakban felfüggeszti kapcsolatát ügyfelével, merthogy nevezett az egyesület jó hírnevét súlyosan megsértette, ami „nem teszi lehetővé, hogy a képviseletet az egyesület a jövőben ellása (így, egy s-sel! – a szerző)”. Hogy hivatalosabb legyen az egész, az egyesület ügyvédje is írt az asszonynak. „Úgy érezzük, megingott a bizalma a Kilátástalan Egyesületben. Azt a megközelítést, hogy jelen esetben valamiféle kikényszerített adományról lenne szó, határozottan és teljes mértékben vissza kell utasítanunk. Ettől függetlenül nem kell úgy éreznie, hogy bármilyen módon neheztelünk Önre.” Mármint kilátástalanék a becsapott asszonyra.
