Programom Macron elnöknek

Az iszlamizmus elleni küzdelem politikai akaratát az intolerancia elleni körkörös harc szlogenjévé hígították.

Párizs, 2021. február 8. Emmanuel Macron francia elnök videokonferencia keretében tárgyal a koronavírus-járvány okozta válság kezelésérõl Tedrosz Adhanom Gebrejeszusszal, az Egészségügyi Világszervezet (WHO) etióp fõigazgatójával a párizsi államfõi rezidencián, az Elysée-palotában 2021. február 8-án. MTI/EPA/REUTERS/Christian Hartmann Fotó: Christian Hartmann

Emmanuel Macron elnök 2020. október 2-i beszédében iszlám szeparatizmus elleni harcot ígért a kormánya részéről. Aztán a hegyek végül egeret szültek. Az iszlamizmusra való hivatkozás eltűnt, és a törvénytervezet újabban már a köztársasági elvek támogatásáról szól. Ami ellen korábban fogadkoztak, azt már nem a nevükön nevezik. Az iszlamizmus elleni küzdelem politikai akaratát és szalmaláng-lelkesedését az intolerancia elleni körkörös harc szlogenjévé hígították. Olyan politikai áramlatokat is bevettek a célkeresztbe, amelyek semmilyen veszélyt nem jelentenek.

A Macron-kormány intézkedéstervezete arra viszont alkalmas, hogy a politikáját bíráló kezdeményezések egy szintre kerüljenek a muszlim radikalizmussal, amely egyedüli és kizárólagos veszély a franciák biztonságára és a nemzet jövőjére. Elfelejtődtek azok a mondatok, amikor Macron „tudatos, elméleti szintre emelt politikai-vallási tervről” beszélt, s amelynek nem titkolt célja „az ellentársadalom megalkotása” volt a mostanival szemben.

Franciaország legsúlyosabb gondja az, hogy évezredes földjén az iszlám már kritikus tömeggel képviselteti magát, amelynek létszáma – különböző becslések szerint – hét- és tízmillió között mozog. És ez már lassan a francia állampolgárok közel tíz százaléka. Ha továbbra is szabad utat engedünk követeléseiknek, akkor e muszlim tömeg döntő része muszlim társadalommá szervezi magát, a saját közösségi szabályai és törvényei szerint. Vagyis létrejön egy muszlim francia államalakulat, amely a Korán szabályai szerint fog élni, annak minden következményével.

Az Európai Unió kifejezett nyomása miatt a muszlim bevándorlók folyamatosan érkeznek Franciaország területére. Ha ehhez hozzáadjuk a muszlim franciák magas születési arányát, akkor megjósolható, hogy a francia társadalom el fog jutni egy olyan pontra, ahonnan már nincs visszatérés, és az ország az arab-muszlim univerzum egyik bolygója lesz. Ha belátható időn belül nem történik határozott, bátor és hatékony politikai lépés, előbb vagy utóbb az iszlám veszi át a hatalmat itt – és minden valószínűség szerint Nyugat-Európa más országai­ban is. Ami az iszlámnak nem sikerült több mint ezer évig, az napjainkban valósulhat meg. A hódítási vágy bizonyos muszlim körökben már le is lepleződött. Juszuf al-Karadavi sejk, a Muszlim Testvériség egyik európai vezetője 2002-ben jelentette be Rómában, hogy „demokratikus jogaitok segítségével gyarmatosítunk titeket, a Korán törvényeivel pedig uralkodni fogunk rajtatok”.

A „köztársasági elveket megerősítő” törvénnyel – amely a valósággal történő szembenézés nyílt megtagadása – képtelenség megakadályozni az iszlám búvópatakszerű, de nagyon is egyértelmű hódítását. Nem elég a szélsőségesség és az intolerancia ellen ilyen homályos, rövid lejáratú és szónoki vádaskodás: meg kell szüntetni az iszlám különleges státusát. És sürgősen, mielőtt nem késő, amíg erőszakmentes eszközökkel lehet cselekedni!

Az iszlám látványos előretörése olyan kormányzati politikát igényel, amely kötelezi terjesztőit, hogy mondjanak le az egész társadalom irányítására vonatkozó igényükről, és azt a magánszférában gyakorolják. Röviden: határozott jogi elvárásokat kell megfogalmazni és szigorúan alkalmazni, amelyek arra késztetik az idetelepült iszlámot, hogy közeledjen az európai vallásfelfogáshoz. Sürgősen be kell szolgáltatnia a saját jogi, illetve társadalmi elvárásainak kikényszerítéséhez használt fegyvereit. Az iszlám – hasonlóan a kereszténységhez – csak a transzcendens hiedelemre összpontosítson, és elégedjen meg a vallás kultuszának ápolásával.

Amíg nem késő, elejét kell venni, hogy az iszlám továbbra is ráerőltesse Franciaországra a maga civilizációját, minaretjeit, életmódját, táplálkozási szabályait és ruházkodási szokásait. E területeken jottányit sem szabad engedni a követeléseiknek, még akkor sem, ha a divatos „emberi jogaikra” hivatkoznak.

Nagyon erős érv a muszlim extra követelésekkel szemben, hogy a Korán megtiltja nekik a „hitetlenség földjén” történő letelepedést. Ám ha mégis meg kell annak történnie, akkor felmenti őket rituális kötelességeik alól: imádságok, böjt, lepel stb. Tehát egyszer s mindenkorra világossá kell tenni: Franciaország nem az iszlám, hanem (számukra) a „hitetlenek” földje – és az is marad. Ezért az itt élő muszlimok kötelesek diszkrétnek mutatkozni, hiszen a szent szövegeik is ezt írják elő, ha a „hitetlenek” földjén tartózkodnak. Másrészt az iszlám által az elmúlt évtizedekben kisajátított területeken ismét érvényt kell szerezni a francia törvényeknek.

Kormányaink elsőrendű feladata elhallgattatni az élelmiszerrel, az öltözködéssel és más hasonlókkal kapcsolatos követeléseket, amelyek a hagyományos európai életmóddal szembeni agressziónak minősülnek. Csak azok a jogszabályok érvényesek, amelyek a bevándorlásuk előtt léteztek. Véget kell vetni a halal étkezés kikényszerítésének, a fátylak, az arcot elfedő kendők látványának, a keveredés elutasításának a muszlimok részéről, a mecsetek állam általi támogatásának, valamint a burkiniban való fürdés lehetőségének tengerpartjainkon.

Azonnal vissza kell szerezni Franciaország iszlám által kisajátított részeit, és ott is érvényesíteni kell a mindenkire érvényes törvényein­ket. Az iszlám növekvő társadalmi befolyásának megállítására jó példa Svájc, amely népszavazásával magabiztos politikai érettségről tett tanúbizonyságot. A minaretek betiltásával a muszlimok tudtára adták, hogy a „hitetlenek” földjén vissza kell fogniuk magukat, mert az nem iszlám terület. A svájciak megtiltották a vizuális iszlámot a köztereiken, de nem korlátozták a vallásszabadságot.

A muszlimok nem szenvednek a vallás­szabadságukat korlátozó viszonylagos megkülönböztetéstől. Ez csak a vallásos épüle­teik jelképes építészeti megoldásaira terjed ki: tilos minareteket építeni Svájcban, csak harangtornyokat szabad. Ez a fajta diszkrimináció jogos, hiszen megálljt parancsol a hódító szerepében tetszelgő iszlám hevületnek, amely – ha hagyják – saját szokásait és isteninek kinyilvánított jogát erőlteti rá a befogadó ország lakosaira.

Érdemes megszívlelni a svájci modellt. Véget kell vetni az arab-muszlim folklór mindennapos látványának, amely – mint tudjuk – az iszlám terrorizmus keltetőfészke. Nem tűrhető tovább az iszlám és az arab világ exhibicionizmusa az európai országok közterein. Az iszlám hivalkodó látványa mögött a társadalom dominálásának indulata feszül. Be kell tiltani a minaretek építését, be kell tartatni a csador viselését tiltó intézkedéseket, korlátozni kell az iszlám fejkendő viselését, véget kell vetni az élelemfogyasztással kapcsolatos kivételezésnek, a nemekkel kapcsolatos álprűd elkülönítésnek, amelynek abszurditása szembeszökő az orvosi ellátás során. Meg kell reformálni a munkajogot. Lehetővé kell tenni, hogy a munkaadó a belátása szerint tilthassa meg a munkavállalók arcát és fejét eltakaró ruhanemű viselését.

E rendelkezések nem a vallásszabadságot korlátozzák. Ezek törvényes intézkedések a hivalkodó és erőszakos próbálkozásokkal szemben, amelyek – siker esetén – megfosztják Franciaországot és bármelyik más európai államot területének egy részétől. Az iszlám és az euró­pai országok közötti konfliktusoknak az a tétje, hogy sikerül-e az iszlámnak összefüggő és egyre bővülő térségeket ellenőrzése alá vonnia valamely nemzet területén, ahol aztán az iszlám szokások és az iszlám jog felülírhatja a fogadó országok szokásait és jogszabályait. Az állampolgárnak joga van megtudni, hogy mire számíthat államától, a kormányától, ahogy azt is, hogy a vezetőik mikor hagyják már abba a muszlim fenyegetések miatti állandó meghunyászkodást.

A szerző párizsi jogászprofesszor, író-esszéista