A Petry-ügy okai és következményei

Egyszerűen nem igaz, hogy a szólásszabadság kibékíthetetlen ellentétben áll a társadalmi igazságosság eléréséért folyó harccal.

03 January 2019, Berlin: Zsolt Petry, goalkeeper trainer, at the training start of the Hertha BSC team. Photo: Britta Pedersen/dpa-Zentralbild/dpa (Photo by BRITTA PEDERSEN / dpa-Zentralbild / dpa Picture-Alliance via AFP) Fotó: AFP/BRITTA PEDERSEN

„Csak a törvény a tiszta beszéd” – ha valakinek nem lenne ismerős, a mélyen baloldali, egy időben magát kommunistának valló József Attila Ódájának egyik sora. Aki középiskolába járt és eljutott a negyedik osztály végéig, az találkozott vele. Az alábbiakban azonban nem egy költőről lesz szó.

Hanem egy kapusedzőről.

Történt pedig, hogy a Hertha BSC nevű berlini futballklub, mely a német bajnokság, az úgynevezett Bundesliga résztvevője, mint munkaadó elbocsátotta munkavállalóját. A munkavállaló a kapusedzőként alkalmazott magyar állampolgár, a harmincnyolcszoros magyar válogatott Petry Zsolt. Van az úgy, hogy a munkaadó elégedetlen munkavállalójával vagy az feleslegessé válik. Akkor elbocsátja. Ha a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó jogszabályokon és az azoknak megfelelően megkötött és be is tartott munkaszerződésen nem esik csorba, senki egy rossz szót nem szólhat. Az ellen viszont szót lehet emelni, hogy az elbocsátást mivel indokolják, már ha jogszabály indokolási kötelezettséget ír elő. Magyarországon előír, s meglepne, ha Németországban nem ugyanez volna a helyzet: a felmondást indokolni kell (kivétel, ha arra a próbaidő alatt kerül sor).

A felmondásnak háromféle indoka lehet: a munkavállaló munkaviszonnyal kapcsolatos magatartásával, képességével vagy a munkáltató működésével összefüggő ok. Az indoknak valódinak és okszerűnek kell lennie, s meg kell állnia a bíróság előtt. A felmondással kapcsolatos munkaügyi perek négyötöde éppen az indokolással kapcsolatos. (Aki többre kíváncsi, annak ajánlom a Kúria a joggyakorlat-elemző csoportjának A felmondások és azonnali hatályú felmondások gyakorlata című összefoglaló jelentését.) Mindez persze csak a határozatlan idejű munkaviszonyra vonatkozik. A határozott időre vonatkozó egyszerűen lejár, s nem kötnek újat.

A Petry Zsolttal készített, a Magyar Nemzet húsvét hétfői (április 5.) számában megjelent interjú a labdarúgással, a német és a magyar focival, s természetesen a Herthával foglalkozott, leszámítva az utolsó két kérdést. A címet e kettő közül az első ihlette: „Dárdai magyar segítője nem ért mindenben egyet Gulácsi véleményével”. Vagyis sok mindennel egyetért, de nem mindennel. Mint ismeretes, Gulácsi Péter február 23-i Facebook-bejegyzésében támogatta a homoszexuális párok örökbefogadását támogató „a család az család” kampányt. Nem titok, hogy ez nem Gulácsi leleménye volt, ám nem állt módjában ellenállni a – hogy is fogalmazzak? – szívélyes felkérésnek.

A hazánkat jellemző demokratikus kultúra és tolerancia jeleként senki nem követelte, hogy Gulácsit emiatt ki kellene hagyni a magyar válogatottból. Vita van, érvek érvekkel szemben, a vélemények szórnak – pont. A második kérdésben a (nyugat-)európai bevándorlási politikát morális mélyre süllyedés, erkölcsi leépülés megnyilvánulásának minősítette, felelőssé tette a bűnözés növekedésében, valamint hitet tett a nemzeti önazonosság és a földrész keresztény – értsd: az elmúlt bő évezredben kialakult – jellegének megőrzése mellett. S megjósolta, ami bekövetkezett: aki nem tartja jónak a migrációt, azt lerasszistázzák.

A Hertha Petry elküldését nem munkaviszonyával kapcsolatos magatartásával (munkahelyén pontosan és kipihenten, esetleges magánéleti problémáit otthon hagyva jelent meg és fegyelmezetten, legjobb képességei szerint végezte munkáját), nem képességével (bár biztosan van nála is jobb kapusedző, de ő is nagyon jó) és nem a munkáltató működésével összefüggő (nem teregette ki a klub szakmai vezetésének belső vitáit, konfliktusait, nem intrikált és nem szított egyenetlenséget) okkal indokolta. Hanem azzal, hogy az elmondottak nem felelnek meg a klub alapértékeinek, ami a sokszínűség és a tolerancia – bármit is jelentsenek ezek.

Csakhogy a munkajogban ismeretlen fogalom az alapérték. Ilyesmi elfogadására nem kötelezhető egy munkavállaló – szemben például egy párt tagjával.

S akik elfogadják, hogy egy sportklub munkavállalójának köteles vallania annak alapértékeit, azok elfogadnák-e, ha az alapérték netán a zsidók gyűlölete, Németország mindenek felettisége, s vezérében és kancellárjában való feltétlen hit és annak engedelmes követése lenne? Mert a Herthánál – mely a második világháború előtti időszak legsikeresebb német csapata – valaha ez volt az alapérték.

Ez az alapérték vitatható, az meg nem? A klubtörténelem nem jegyezte fel, hogy a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet kapcsán bármely klubtag kijelentette: bárcsak sikerült volna. És mint vélekednénk arról, ha a klub alapértékké tenné a meghatározott pártra való szavazást, meghatározott cégek termékeinek vásárlását, meghatározott tévéadók nézését és rádióadók hallgatását, meghatározott internetes portálok látogatását? Pedig mindez remekül indokolható volna azzal, hogy a sokszínűség és tolerancia értékeinek érvényesülése csak így biztosítható.

A szólásszabadság az európai civilizáció felvilágosodás korában kivívott legnagyobb értéke. Ez támadás alatt áll, és nem tehetünk mást, minthogy megvédjük. Ira Saul Glasser, egy öreg brooklyni, régi vágású baloldali az 1920-ban alapított jogvédő szervezet, az Amerikai Polgári Szabadság Unió (American Civil Liberties Union, ACLU) 1978 és 2001 közötti legendás elnöke mondta nemrég, hogy egyre többször hallja azt, hogy „a társadalmi igazságosság, a feketék, a nők, a mindenféle kisebbségek érdekeinek védelme egyszerűen összeegyeztethetetlen a szólásszabadsággal, és a szólásszabadság kibékíthetetlen ellentétben áll a társadalmi igazságosságért folyó harccal.” A liberálisok álma egyre kevésbé a hétköznapi emberek képviselete és egyre inkább a felettük gyakorolt ellenőrzés. Mindez az 1940-es évek végére, a Szovjetuniótól való félelemre, a „vörös rémületre” emlékezteti, melyre a mccarthyzmus volt a válasz. A mai politikai kultúra egyértelműen hasonló hisztéria irányába mutat.

Petry Zsolt ennek a politikai hisztériának az áldozata.

A jog eszközével kell a szólásszabadság védelmére kelni, hogy Magyarországon ne történhessék meg az, ami Németországban megtörténhet: a munkaadó felmond munkavállalójának a köztük lévő munkaviszonyt nem érintő kérdésben tett, neki nem tetsző véleménynyilvánítása miatt. Olyan törvényt kell hozni, mely nem pusztán munkajogsértést állapít meg, hanem alkotmányos alapjog sértést, melyet a munkavállaló éves bérének többszörösét kitevő pénzbüntetéssel torol meg a bíróság.

Persze a Hertha Petry Zsoltnak akármilyen, bíróság előtt megálló indokkal felmondhat. A világ úgy működik, hogy időnként váltani kell. Azzal az indokkal azonban nem mondhatna fel, hogy annak véleménye ellentétes a klub alapértékeivel, a sokszínűséggel és a toleranciával. Ez ugyanis üres politikai duma.

A jog eszközével nem csupán a munkavállalók szólásszabadságát kell munkaadóikkal szemben védelembe venni. A vállalatoknak meg kell tiltani, hogy politikai tevékenységet folytassanak, hogy politikai szereplőként lépjenek fel, hogy politikai véleményt mondjanak. A politika a választópolgárok „játszótere”, melyen nincs helye a vállalatoknak.

A vállalatok kommunikációja kizárólag termékeikkel/szolgáltatásaikkal lehet kapcsolatos és kizárólag vásárlóikra irányulhat. Társadalmi kérdésekben állást foglalni csak pártok, egyesületek, alapítványok, s mindenekelőtt alkotmányos alapjogukként magánszemélyek jogosultak, de vállalatok nem. A „woke-kapitalizmusnak” a jog eszközével is megálljt kell parancsolni, mert az csak arra szolgál, hogy „senki ne piszkálja őket a pénzcsinálás közben”. Hogy eltereljen a valódi társadalmi kérdésekről.

Ha nem tennék, a sötétség erői, a barbárok, az elembertelenedés előtt nyitnánk meg az utat.

Mert egyszerűen nem igaz, hogy a szólásszabadság kibékíthetetlen ellentétben áll a társadalmi igazságosság eléréséért folyó harccal. Ellenkezőleg: nélkülözhetetlen ahhoz.

A lukácsi dilemmára, miszerint keresztülhazudhatjuk-e magunkat az igazsághoz? – nem adhatjuk az igen választ, amit Lukács György 1919 legelején adott, s belépett a kommunista pártba.

E kérdést az újkori történelemben a bolsevizmus és a nácizmus tette fel. Mindkettő feltalálta és tökélyre fejlesztette a cancel culture-t, az eltörlés kultúráját. Ennek volt felülmúlhatatlan, tökélyre fejlesztett csúcsa Auschwitz és a Gulag. A munkahelyről való elbocsátás csak az első lépés az ide vezető úton. Van okunk az aggodalomra!

A szerző közgazdász, szociológus

(A Borítóképen Petry Zsolt, mint a berlini Hertha labdarúgócsapatának kapusedzője az együttes egyik foglalkozásán. Fotó: Britta Pedersen/DPA/AFP)