Márton Áron a Székely Hadosztályban

Erdély nagy püspökéről viszont máig alig tudják, hogy egyházi pályája előtt komoly katonai múltja is volt.

Budapest, 2003. február 21. Márton Áron (1896-1980) címmel a gyulafehérvári püspök életét és munkásságát bemutató kiállítás nyílt a Terror Háza Múzeumban. A képen: korabeli fotó Márton Áronról a kiállításon. MTI Fotó: Rózsahegyi Tibor

„Nagyméltóságú Altábornagy Úr! Kegyelmes Uram!

Hálásan köszönöm kitüntető figyelmedet. Nagy lelki örömmel olvastam hadosztályunk történetét. Jólesett, hogy az eseményeknek, melyeknek magam is szerény résztvevője voltam, hiteles és általunk nem ismert hátterét és körülményeit sikerült megtudni. Hősi erőfeszítéseidre és lelkes munkádra Isten áldását kéri a legmélyebb tisztelettel és igaz nagyrabecsüléssel

volt hadnagyod és mindég hűséges híved:

Márton Áron”

Fenti Budapesten, 1940. április 1-jén kelt levél címzettje Kratochvil Károly, a Székely Hadosztály legendás parancsnoka, a XX. század legnagyobb magyar katonáinak egyike, akit a hazai hivatalosság csak mostanában kezd igazán felfedezni. Erdély nagy püspökéről viszont – aki Csíkszeredában, az emlékév alkalmából nemrég végre méltó szobrot kapott – máig alig tudják, hogy egyházi pályája előtt komoly katonai múltja is volt.

A csíkszentdomokosi székely földműves családból származó Márton Áron közvetlenül az érettségi után, 1915 júniusában kap behívót a cs. és kir. 82. székelyudvarhelyi gyalogezredbe. Tartalékos hadapródjelöltként elvégzi a tiszti iskolát, és 1916 júliusában zászlóssá léptetik elő. Harctéri szolgálatát 1915. november 6-án az olasz fronton kezdi meg – nyolchavi szolgálat után, 1916. július 19-én éri az első sebesülés, s rövidesen hazamehet betegszabadságra Csíkba. Lábadozóként otthoni környezetben élheti át az erdélyi román betörést, Székelyföld megszállását… Az év végén ismét megsérül, hősies helytállásáért ki is tüntetik: Ezüst Vitézségi Érmet kap. A román hadsereg kiverését követő időkben, 1917-ben a megszállt Romániában szolgál, majd ismét az olasz harctérre vezénylik: 1918 júniu­sának végén itt szenvedi el harmadik sérülését, szerencséjére gyógyulni ismét hazaküldik – így és ekkor éri a háború vége, az összeomlás és Erdély újbóli román inváziója.

Az 1918 decemberében szerveződő Székely Hadosztályba érkező önkéntesekhez nagy számban csatlakoznak a 82-es udvarhelyi ezred katonái is – őket a 3. zászlóaljba osztják be. Az egykori 82-esek a Székely Hadosztály egyik legértékesebb alegységévé válnak, a jó négy hónapos ellenállás alatt a frontszakasz északi részén teljesítenek szolgálatot. Köztük van az az alig 22 éves Márton Áron hadnagy, aki jó két évtized múlva rendületlen hűségéről biztosítja a parancsnokot, és akit katonái Domokos Péter Pál szerint úgy emlegetnek: „a kicsi hadnagy, akinek a századában jó lenni”. Bakái és tiszttársai egyformán szeretik, mindig mindenkihez van egy-két vigasztaló, kedves szava, nagy türelemmel hallgatja meg a panaszokat éppúgy, mint az örömhíreket, legényeit megbecsüli és megvédi, sohasem panaszkodik, fegyelmezetten tűri a megpróbáltatásokat.

A Székely Hadosztályban, miként Stomm Marcel írja, a fegyelmi helyzet egészen másként festett, mint az 1918 őszén bekövetkezett „fellazítás” következtében más alakulatoknál tapasztalható volt: „Tisztikar és legénység között feltámadt a kölcsönös bizalom […], ha például székely vagy erdélyi magyar legénység székely vagy erdélyi magyar parancsnokot kapott, a fegyelem […] helyreállt. Ennek legfőbb biztosítéka a nagy cél, az Erdélyért való küzdelem volt, amelyet csak fegyelmezett csapatokkal lehetett megvívni. Ez volt az a láng, amellyel a hadosztály katonáinak lelkét sikerült melegen tartani és összeforrasztani.”

Itt nem csak szép hazafias szólam volt az összetartás, az „együtt a hazáért” szolidáris-hősies jelszava: íratlan törvénynek számított, hogy a bajtársak a legnehezebb helyzetekben is kitartottak egymás mellett. Ezért is történhetett meg, hogy még a 102 évvel ezelőtti, 1919. április 26-i demecseri fegyverletétel után is – a már igencsak reménytelen helyzetben – a hadosztály katonáinak jelentős tömegei vállalták együtt a harcot a több hónapos csucsai–királyhágói kitartás után az immáron tiszaivá lett fronton is, a velük addig ellenséges és teljességgel bajtársiatlan vörös csapatok odalán – hiszen az ellenség adott volt…

Közöttük harcol Márton Áron hadnagy is, aki többedmagával itt és ekkor esik román fogságba, és rövidesen a Székely Hadosztály már korábban elfogott és a brassói fellegvárba zárt tisztjei között találja magát. Közös raboskodásukról számol be az a Köpeczi Sebestyén József (1878–1964), aki heraldikusként elkészítette Nagy-Románia címerét, és akit neves képzőművészként és művelődéstörténészként tart számon az erdélyi magyar művelődéstörténet. Köpeczi is a Székely Hadosztály tisztje volt, neki köszönhetjük az egyetlen híradást a román rabságban hónapokat töltött Márton Áronról.

1919 őszére a románok – a parancsnok Kratochvil Károly és legszűkebb törzsének kivételével – a foglyul ejtett és internált Székely Hadosztály-beli katonákat kénytelenek elengedni. A sokat próbált, harcedzett ifjú hadnagy is hazaérkezik a Székelyföldre, és otthon földművesként, kaszásként dolgozik, később egy fakitermelő vállalat tisztviselője lesz. Ebben az időben érik meg benne a nagy elhatározás – „Egyetlen út, amelyen járnom szabad. Egyetlen hely, ahol beteg népemen segíthetek” –, és 1920 őszén a gyulafehérvári papneveldében végzendő teológiai tanulmányok ügyében levelet ír Mailáth Gusztáv Károly püspöknek. Aki mintha megérzett volna valamit az eljövendő idők fuvallatából, így válaszol a Székely Hadosztály hadnagyának: „Kitárt karokkal várlak, édes fiam.”

A szerző író, újságíró

A borítóképen: Korabeli fotó Márton Áronról a a Márton Áron (1896-1980) című, a Terror Háza Múzeumban 2003-ban rendezett kiállításon.

Forrás: MTI/Rózsahegyi Tibor