Nyolcvan éve halt meg Teleki Pál

Az erdélyi arisztokrata jelentős államférfiúi kvalitásokkal rendelkezett, de politikusi életművének az egésze nem szeplőtelen.

Gödöllõ, 2013. január 6. Teleki Pál (Széki gróf Teleki Pál János Ede, Budapest, 1879. november 1. – Budapest, 1941. április 3.) miniszterelnök, magyar fõcserkész dombormûve az 1933-ban Gödöllõn megtartott cserkész világtalálkozó emlékmûvén. MTVA/Bizományosi: Turchányi Géza *************************** Kedves Felhasználó! Az Ön által most kiválasztott fénykép nem képezi az MTI fotókiadásának, valamint az MTVA fotóarchívumának szerves részét. A kép tartalmáért és a szövegért a fotó készítõje vállalja a felelõsséget. Fotó: Turchányi Géza Forrás: MTI

Bő száz éve, 1918 novemberének végén tombolt már az akkori pusztító világjárvány, a spanyolnátha, amely három hétre az Országos Hadigondozó Hivatal akkori elnökét, Teleki Pált is ledöntötte a lábáról. Mialatt a súlyos, fertőző betegséggel küzdött, nem is annyira a személyes sorsa, hanem jóval inkább az ország jövője foglalkoztatta. Híres vörös térképének a gondolata ekkor érlelődött meg ugyanis benne. Az ismert térkép nem csupán az egyes országrészek etnikai képét mutatja különböző színekkel, hanem a népesség eloszlását, a népsűrűséget is. A lakatlan területek így fehéren maradtak, a magyar etnikum jelölésére pedig – hatásosan – a vörös színt választotta. Ez az úgynevezett carte rouge utóbb Párizsban Apponyi Albert nevezetes védőbeszédének az alátámasztására hasznosnak bizonyult, sőt némi hatást is elért, talán épp amiatt, hogy a magyar álláspont előadását megelőzően Teleki a térképre berajzolta a békeszerződésben rögzíteni kívánt határokat.

A győztesek álláspontján változtatni már nem volt képes a vörös térkép sem, pedig talán az elkövetkező negyed század magyar és közép-európai folyamatai is más mederben haladhattak volna, ha igazságosabb béke születik. Magyarország számára nehéz küzdelem kezdődött: egyrészt a minden tekintetben nyugtalan belső helyzetet kellett konszolidálni, másrészt el kellett érni, hogy az elszigetelt, megrendült presztízsű ország beilleszkedhessen az új európai rendbe. Különösen az utóbbi feladat hordozott szinte feloldhatatlan ellentmondást, ugyanis a cél érdekében egyúttal el is kellett fogadni azt, ami tulajdonképpen nem volt elfogadható: becikkelyezni a trianoni békeszerződést. A teljes belső konszolidáció, illetőleg a diplomáciai elszigeteltség felszámolása közel egy évtizedet vett igénybe.

Teleki Pál, az alapos földrajztudós a Párizsba utazó békedelegáció tagja lett, nem sokkal utóbb pedig Simonyi-Semadam Sándor kormányában kapta meg a külügyi posztot. Első kormányát 1920. július 19-én alakította meg. Hosszú beszédben hirdetett programot a Nemzetgyűlésben. Sok fontos feladat mellett fő teendőjét illetően a következőképpen fogalmazott: „Bármi irányban történnék a jogrendnek megzavarása vagy a jogrend megzavarására nézve bármi kísérlet, jöjjön kívülről vagy belülről, jöjjön bármely irányból és bármely önzetlen szándékból, mi azzal szembe szándékozunk nézni, és azonnal le fogjuk törni!” Kiemelte még az akkor keleten, a szovjetekkel harcoló Lengyelország iránti magyar szolidaritást is.

A békediktátum aláírásának időszakát meghasonlottság, instabilitás, pártküzdelmek és gyakori utcai erőszak jellemezték. Teleki a konszolidáció kezdeti, legnehezebb szakaszában vállalt vezető szerepet. Miniszterelnöksége ugyan nem nyúlt hosszúra, ám a vártnál mégis tovább tartott, és összességében elég sikeresnek is bizonyult, így azután 1921 áprilisában megfáradtan, de némi nyugodt derűvel adhatta át a kormányfői stafétát Bethlen Istvánnak, akit ő maga a „második énjeként” jellemzett. Húsz év elteltével a két erdélyi arisztokrata politikus útjai mégis elváltak, ugyanis a ’30-as évek korszelleme Telekit inkább megérintette. Az 1939 februárjában kezdődő második miniszterelnökségének az időszakát jellemző következetes antiszemita politika amellett, hogy gesztust jelentett a mondott korszellem és a hazai szélsőjobb felé, személyes meggyőződéséből is fakadt. Bethlen 1939-ben már igen erélyesen bírálta korábbi harcostársát. Az sem feledhető továbbá, hogy éppenséggel az első kormányfői tevékenységének az időszakára esett a numerus clausus törvény elfogadása (amit viszont akkor még Bethlen is a konszolidációs folyamat építőelemének tekintett).

1920 őszén, némi késlekedés után, a Teleki-kormány nagy eréllyel lépett fel a különítményes csoportok garázdálkodásai és az Ébredő Magyarok Egyesülete ellen. 1921 tavaszára a belpolitikai helyzet jelentősen javult, az úgynevezett királykérdés kapcsán azonban fellángoltak a viták. Épphogy sikerült a koronás államfőhöz való viszony ügye miatt javában bomladozó kormánykoalíciót ismét összefogni és újra politikai támogatást szervezni mögé, amikor IV. Károly váratlanul Magyarországra érkezett. Károlynak ez az első trónfoglalási kísérlete, amelyet a miniszterelnök nagy üggyel-bajjal tudott csak kezelni, bel- és külpolitikai értelemben is olyannyira kényes helyzetet teremtett, hogy végképp kicsúszott a talaj a kormányfő alól. Teleki így 1921. április 14-én – immár ötödik alkalommal – benyújtotta lemondását, amit Horthy Miklós elfogadott. A kormányzó valószínűleg nehéz szívvel vált meg tőle, minthogy Teleki időszakában sikerült keresztülvinni az államfői hatalom törvényi kibővítését.

Telekinek nem volt nehéz megválni a kormányrúdtól, a tudományban és a cserkészmozgalomban otthon tudta magát érezni ahhoz, hogy különösebben visszavágyjon a politika boszorkánykonyhájába. Fontosnak tartotta azonban azt, hogy a tudomány szolgálatában is szem előtt tartsa Magyarország helyzetének a javítását a nemzetközi színtéren. 1924 végén szerepet vállalt mint népszövetségi szakértő annak a nemzetközi vitának az eldöntésénél, amely Moszul és térségének a hovatartozásáról folyt, s végül döntően Irak, pontosabban az azt mandátumterületként igazgató britek javára dőlt el. A tapasztalatok Telekit nagyon szkeptikussá tették a Népszövetséggel kapcsolatban. A két világháború között folytatott külföldi magyar propaganda hatásait tekintve sem volt bizakodó, ugyanis egy nemzet igazságának a folytonos hirdetése szerinte eredményre csak akkor vezethet, ha a meggyőzést össze lehet kapcsolni a különböző érdekekkel, az állításokat pedig szigorúan a tényekre és adatokra lehet alapozni. Egyébként minden elveszett a nemzeti propagandák nem épp bizalomgerjesztő kavalkádjában.

A Columbia Egyetem 1936-ban díszdoktori címet adományozott neki, korábban pedig, 1933-ban a 4. Cserkész-világtalálkozó (jamboree) kormánybiztosa és szervezője volt, amiért a nemzetközi mozgalom legrangosabb kitüntetését (Ezüst Farkas) is megkapta. Teleki mégsem tudott ebben a helyzetben, noha Magyarország presztízse, jó híre örvendetesen megnövekedett, igazán optimista lenni. Tépelődő alkat volt, akinél a lendületesség, a magával ragadó szónoki erő, a humor és a játékosság is csupán elfedték a valójában igen komor, borúlátó lelki belsőt. Kitűnő képességei ellenére sem volt soha felszabadult és magabiztos, olykor lelkesen hozott döntéseket, majd azokat utóbb mégis gyakran megbánta, így emésztve később önmagát, amiről az egykor vele baráti viszonyban álló politikustársa, a neves tudós és pap, Kornis Gyula érzékletesen írt egyik visszaemlékezésében.

Kormányfőként az 1920 utáni korszakban az érezhette magát igazán nyeregben, aki iránt Horthy bizalma töretlen maradt, ha pedig ez a bizalom elpárolgott, akkor a kormányrudat sem lehetett sokáig kézben tartani. Az államfői bizalom szokatlanul hamar megrendült 1939 elején Imrédy Bélával szemben, akinek elődjeivel (Darányival és Gömbössel) sem volt a kormányzó igazán elégedett. 1939-ben, a háború előestéjén Horthy a szélsőjobboldal mind nagyobb aktivitását, kibontakozó propagandáját látta a politikai rendszer veszedelmes bomlasztójának. Emellett sok minden intett még óvatosságra külpolitikai síkon is. Az előző évben tapasztalható volt, hogy Hitler a magyar revíziós célok támogatásáért cserébe messzemenő ellenszolgáltatást vár, mondván, aki asztalhoz kíván ülni, annak a „konyhán is segédkeznie kell”. Ebben a helyzetben kipróbált emberhez kellett nyúlni, olyanhoz, aki kiszámítható marad, és a magyar külpolitikát független irányban tartja. E kívánalmaknak csak kevesen feleltek meg igazán, de Teleki feltétlenül ezek közé tartozott.

Teleki a második világháború végső kimeneteléről nem tudhatott semmi bizonyosat, földrajztudósként azonban szilárd híve maradt az amerikai Alfred T. Mahan elméletének, amely egy elhúzódó világméretű konfliktusban a tengeri hatalmak elkerülhetetlenül kibontakozó fölényét hirdette. A gyors német sikerek, amelyeket tágabb összefüggésükben szemlélt, nem tévesztették és nem is ingatták meg. 1939-ben Teleki – az országnak a Népszövetségből való kilépésekor – úgy látta, hogy a nemzetközi szervezetek és a jog csak igen keveset tettek hozzá Közép-Európa és benne Magyarország, ahogy ő maga fogalmazott, a „mostohagyerek” problémáinak a megoldásához, így a trianoni igazságtalanság jóvátételénél a tengelyhatalmakat végső soron a „történelmi szükségszerűség” eszközeinek tekintette.

Teleki második miniszterelnöksége idején került sor az érzelmi szempontból leginkább jelentős revíziós sikerre, Észak-Erdély visszatérésére, de ő rendkívül pesszimista maradt, tudva azt, hogy a területgyarapodások valójában provizórikusak. A háborús erőpróbánál az számított, hogy melyik ország mely pillanatban tud valamit a mérleg serpenyőjébe dobni, s a majdani győztesek sikeréhez érdemben hozzájárulni. Kétségtelen, hogy több vezető brit politikus, tudós és némiképp a közvélemény is alapvetően pozitív beállítottságú volt hazánk irányában. Churchill azonban, aki a trianoni békeszerződés igazságtalanságát sem habozott szóvá tenni, 1939 nyarán kétszer is rámutatott arra, hogy miközben méltányolja Magyarország nehéz helyzetét, a háborús szerepvállalás a német oldalon előbb-utóbb azt eredményezi, hogy hazánkra ismét a legrosszabb vár. A területi igények kielégítésére – mint azt Eckhardt Tibor és utóbb Barcza György londoni magyar követ előtt is őszintén előadta – a magyar vezetők nem számíthatnak, ha Hitlerrel együtt menetelnek.

A Teleki által a madridi követi posztra kiküldött Andorka Rudolf tábornok (a híres szociológus édesapja, korábban a magyar hírszerzés és kémelhárítás feje), miután 1941. április 3-ára virradóra a miniszterelnök véget vetett életének, utódjától, Bárdossy Lászlótól hamarosan kérte a felmentését. Mielőtt a spanyol fővárosból visszaindult volna Budapestre, búcsúlátogatást tett Samuel Hoare ottani brit nagykövetnél, aki arra kérte, figyelmeztesse a magyar kormányt, hogy minden eszközzel tartsa meg a semlegességét. Egy háború utáni emlékező feljegyzésben Andorka visszaidézte a találkozót: eszerint a brit diplomata „éreztette” vele, hogy a mondottak Churchill üzeneteként foghatók fel. Erről 1941. június közepén be is számolt, amikor kihallgatáson járt Horthynál, aki azonban csak „legyintett”.

Teleki halálával kapcsolatban maradtak ugyan kérdések és elvarratlan szálak, de annak a háború újabb, Jugoszlávia lerohanását maga után vonó fordulata volt a kétségtelen kiváltó oka, az idegenkezűségre pedig eleddig senki sem tudott meggyőző érveket felsorakoztatni. A Teleki családban nem is merült fel másfajta elképzelés, mint az öngyilkosság. A különböző teóriák feletti töprengések közepette azután könnyen elkerülheti a figyelmünket egynémely más, sokkal különösebb momentum a miniszterelnök halálával kapcsolatban, mégpedig az, hogy a végső elkeseredést, a haza sorsáért való mérhetetlen aggódást oly egyértelműen tükröző halála felett viszonylag hamar napirendre tértek, végül pedig félretették a Teleki által képviselt, nem hadviselő külpolitikai doktrínát is.

Teleki Pál a világháborús időszak két olyan esztendejében kormányozta Magyarországot, amelyben a veszélyek egyre csak nőttek, de a területek visszaszerzése reményeket keltett, a jövőre nézve akár még további lehetőségeket is felcsillantva. Ha Horthy személyétől eltekintünk, a közelmúlt emlékezetpolitikai vitái közül éppen az egyik leghevesebb Telekivel kapcsolatos volt. Kétségtelen, hogy jelentős államférfiúi kvalitásokkal rendelkezett, de politikusi életművének egésze messze nem szeplőtelen. A tisztes polgári és konzervatív ethosz különösképpen meg is kívánja, hogy Teleki miniszterelnöki működésének negatív, káros aspektusait se kendőzzük el, így legfőképp intranzigens antiszemitizmusát, amely következetesen érvényre jutott kormányfői működése során. A második zsidótörvény tervezete ugyan még Imrédy miniszterelnöksége idején született, de annak előkészítésében a kultusztárca élén álló Telekinek szerepe volt, és az indoklás is az ő nevéhez fűződik. A törvény nem német nyomásra született, azt maga Teleki tagadta volna talán a legjobban (sőt ezt egy brit újságíró felé meg is tette egy ízben, írásban). Teleki szánt szándékkal elrugaszkodott a polgári jogegyenlőség talajáról, a jogfosztást „magasabb” nemzeti érdekkel indokolva, a törvény vitájában pedig fajelméleti ihletettségű hozzászólásokat tett. Mindemellett a későbbiekben az is nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország távolságot tart a nácizmussal szemben mindaddig, amíg a miniszterelnököt Teleki Pálnak hívják, ez pedig talán sokakra hatott megnyugtatóan még akkor is, ha személyükben érintettek voltak, és keserűségük is mélységes maradt a törvény miatt.

Az csak spekuláció tárgya lehet, vajon Teleki miképpen viselkedett volna, ha netán megéri 1944-et, úgynevezett személyi, bizalmi hálózatának a legtöbb tagja később szerepet vállalt a béketapogatózásokban vagy az ellenállásban. Utóbbiak fő szellemi mentoruknak tekintették, így például a Kállay-kormány titkos diplomáciájában szerepet játszó, egyébként zsidó származású Váli A. Ferenc nemzetközi jogász is, aki a cserkészeten keresztül és tanítványként is jól ismerte a miniszterelnököt. Aki pedig közeli ismertségbe került Telekivel, az többnyire nagyon meg is kedvelte, vagy egyenesen rajongott érte, benne látva a magyar önállóság, függetlenség szimbólumát. A mélyen hívő, nagy tudású tanár alakja, emléke meghatározóvá lett, ezért aztán életének az árnyoldala valójában nehezen érthető, és ez egyben a történelmi személyiség igazi nagy talánya: sok nézete és tette valahogyan nem „illik” hozzá. Utolsó, végzetes lépése végül a magyar történelem egyik tragikus – noha ellentmondásoktól korántsem mentes – hősévé avatta.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa

Kiemelt kép: Teleki Pál (Széki gróf Teleki Pál János Ede, Budapest, 1879. november 1. Budapest, 1941. április 3.) miniszterelnök, magyar főcserkész domborműve az 1933-ban Gödöllőn megtartott cserkész világtalálkozó emlékművén. Fotó: MTVA/Bizományosi: Turchányi Géza