A karmester és a trianoni diktátum

Fischer Ádám szerint önbecsapás, hogy a mi hazánk valójában a történelmi Magyarország.

Budapest, 2016. június 17. Fischer Ádám karmester, mûvészeti vezetõ (k) Richard Wagner A Rajna kincse címû zenedráma elõadása után a Budapesti Wagner Napok 10. évfordulóján rendezett fogadáson a Mûvészetek Palotájában (Müpa) 2016. június 16-án. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Íme, Reményik versének az utolsó két versszaka:

„Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok.

És látnátok a véres rongyokat,

Amikbe koldus-testünket takartuk,

S a gaz kezet, mely fészket bontogat

És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart

Hogy' búcsúzik a határszéli fától…

S a szivetekbe perzselném a képét…

Aztán – ha tudtok – daloljatok – másról.”

Ha egyesek nem is akarják tudomásul venni, a történelemkedvelők tudják, hogy a trianoni békediktátummal magyar anyanyelvűek egyharmada rekedt az elcsatolt területeken. Olyan helyzet állt elő, amely gyökeresen megváltoztatta a magyar emberek hazával kapcsolatos érzéseit. Ezek az érzések már két hazához, a történelmihez, illetve az 1920-ban megcsonkított Magyarországhoz kapcsolódtak. Nem véletlenül.

A kétféle érzés benne élt és benne él azokban az elszakított szülőföldjükön élő nagyszerű magyarokban is, akik saját bőrükön érezték és érzik a szétszaggatottság iszonyú kínjait. Ők vajon hogyan fogadják a balliberális provokációkat arról, hogy csupán valamilyen félreértés áldozatai lettek, és még azt is magyarok okozták?

A mérhetetlenül igazságtalan trianoni békediktátumot félreértésekkel magyarázni több mint tájékozatlanság. Ma már tudjuk, hogy Trianon számunkra kivédhetetlen volt. A győztesek az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolását, az államalakulat végleges megszüntetését tűzték ki célul. Egyoldalú döntéseiket elképesztő szűklátókörűség jellemezte, amely egyáltalán nem számolt a várható következményekkel. Herczeg Ferenc írta Hűvösvölgy című időskori emlékezéseiben (megjelent 1993-ban):

„A francia császári külügyminiszter, Talleyrand, 1805. december 5-én, tehát 3 nappal az austerlitzi csata után a következő sorokat intézte I. Napóleonhoz:

»Felségednek most módjában van, hogy megsemmisítse az osztrák monarchiát, vagy újból talpra állítsa. Ha azonban egyszer már széthullott, akkor magának Felségednek sincs hatalmában, hogy a szilánkokat egybegyűjtse és összefüggő egészet formáljon belőlük. Pedig ennek az államegyüttesnek együtt kell maradnia! Ez föltétlenül fontos a civilizált nemzetek jövendő boldogulása szempontjából.«”

Herczeg Ferenc így folytatja: „Európa civilizált nemzeteinek jövőjére gondolt Talleyrand, miközben békét szerzett Napóleon és a Habsburgok közt. De vajon mire gondoltak Clemenceau-ék, mikor leültek Párizsban a tárgyalóasztal mellé? Vajon sejtették-e, hogy midőn olyan könnyű szívvel agyonverik a Habsburg-monarchiát, azzal együtt kivégzik az európai békét és kultúrát is?

[…] Németország volt az első számú ellenség, melyet gyöngíteni akartak! Nos, a győztesek közül egyik sem látta előre, hogy az osztrák-németek, ha megfosztják őket ősi dinasztiájuktól, lehámozzák területükről mindazokat az idegen fajokat, melyekkel évszázadok óta államközösségben éltek, ha végül Bécsből koldusok városát csinálják: előbb-utóbb bele fognak szédülni a Német Birodalom éhesen kitátott szájába. Igaza volt annak, aki azt mondta: »A párizsi békekonferencia örök példája annak, hogyan nem szabad békét csinálni. Az összes lehetséges hibák közül egyet sem mulasztottak el.«”

Herczeg Ferenc tökéletesen ítélte meg a második világháborúba torkolló folyamat kezdetét, hiszen Trianon megágyazott egy mindennél pusztítóbb világégésnek. És jól ítélte meg azt a brit sajtómágnás, Lord Rothermere (Sidney Harold Harmsworth) is, aki már 1927. június 21-én, Magyarország helye a nap alatt címmel terjedelmes cikket írt a Daily Mailben. Íme, rövid részlet a lord nagy hatású írásából:

„A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, melyet Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. […] Magyarország természetes szövetségese Nagy-Britanniának és Franciaországnak. Helye van a nap alatt. […] Egy olyan népet, mint a magyar, amely mögött egy ezredéves nemzeti és tradicionális fejlődés áll, amely a középkorban hősiesen védte Európát a töröktől, és amelynek már 1222-ben, mindössze hét évvel a miénk után megszületett a maga Magna Cartája, az Aranybulla, nem lehet úgy kezelni, mint egy újonnan létrejött balkáni államot a maga kialakulóban lévő intézményeivel és tapasztalatlan politikusaival.”

Fischer Ádám azt mondja, hogy „folyamatosan azzal csaptuk és csapjuk be magunkat, hogy a mi hazánk valójában a történelmi Magyarország”. Nem, kedves karmester úr, nem csapjuk be magunkat. Tudjuk, hogy a történelmi Magyarország a múlté, miként a történelmünk is. De attól még a mienk.

Nem is felejtjük el. Soha!

A szerző író, újságíró