Lételemük a rettegés

Az új keletű genderparadigma követőinek mára lételemükké vált a mindennapos félelem a heteronormativitástól.

Megszokott jelenség az értékrendjüket a 444, a Telex, a 24.hu és a HVG oldalai által importált nyugati neoliberális dogmarendszer alapján felépítők körében, hogy a konzervatív, jobboldali (ahogy ők hívják: Fidesz-bérenc) embereket egyetlen ostoba és gyűlölködő massza összetevőiként prejudikálják. Ennek megfelelően – az általuk tett gúnyos, ironikus megnyilvánulások alapján – komolyan gondolják, hogy ezeknek a megbélyegzett embereknek a túlnyomó többsége valóban olyan nonszensz anomáliáktól tart, mint hogy valaki attól lesz meleg, hogy ezt látja a tévében.

A valóság a fentiekkel szemben az, hogy az új gyermekvédelmi rendelkezésekkel szimpatizálók többségének esze ágában sincs a szexuális kisebbségek ellen bármilyen formában fellépni, vagy az ő jogaik és érdekeik súlyos megsértését ünnepelni.

Az új törvénymódosítás annyit jelent számukra, hogy végre valami gátat szab a szexualitással kapcsolatos informá­ciók és tartalmak gyerekekre ömlesztésének. Megakadályozza, hogy a civil szervezetek kényükre-kedvükre alakítsák a fia­talság néze­teit a szexualitásról és nemi identitásról médiacsatornáik, iskolai felvilágosításaik, gyermektáboraik és egyéb ak­cióik révén. Persze mindezt a feltétlen elfogadás, empátia és szeretet cukormázas csomagolásába gyömöszölve.

A baloldali kánon narratívájával ellentétben a magyar kormány a homoszexuális embereket (és egyéb kisebbségeket) sem démonizálni nem akarja, sem szabotálni az irányukban tanúsított elfogadást. A XXI. században eleve érdekes az ­LMBTQ-emberek elnyomásáról beszélni, amikor a mainstream média, a globális szinten meghatározó hírcsatornák (mint a CNN és a BBC) és a világvállalatok mind a szárnyuk alá vették őket.

El akarják kerülni, hogy a biológiai tényekre fittyet hányó demagógia ne vezessen hazánkban is a genderparadigma térhódításához, mint számos más nyugati város (London), ország (Kanada) vagy kis híján egész földrész (EU) esetében. Márpedig tudjuk, hogy az internacionális globalista szervezetek, mint az Amnesty és lokális leágazásaik (TASZ, Háttér Társaság és a többiek) nem tűrik, ha valaki a terveik útjába áll, ezért az arra fogékonyak fellázításával belülről kívánják felbomlasztani a „felvilágosult” új eszméknek és a nyomukban kialakuló új világrendnek ellenálló közeget.

Ehhez a leghatásosabb eszköz az, ha elhitetik velük, hogy elnyomás alatt, konzervatív diktatúrában élnek, amelytől rettegniük kell.

A hatalommorzsákért bármire képes baloldal pedig mindebben lelkesen közreműködik. Az így születő szivárványos lobogót lengető (egyébként többségében heteroszexuá­lis) tömegek rettegése mesterséges jellegéből fakadóan megalapozatlan, és nem több egy profi eszközökkel óriásira fújt lufinál. Így volt ez az internetadó és a rabszolgatörvény esetében is.

A kérdéses tartalmú műsorok korhatárossá tétele, a reklámok szigorú ellenőrzése és az iskolai szexuális felvilágosítás moderálása a fő cél. Ez nem azt jelenti, hogy a homoszexualitás mindenféle megjelenítése automatikusan hozzáférhetetlenné tesz kiskorúak számára egy adott műsort vagy szellemi terméket – ezt mindig az adott szexuális téma fajsúlyossága és annak bemutatási módja szabja meg. Erre utal a „népszerűsítés” kifejezés. Szó sincs irodalmi művek, filmek és semmilyen egyéb kulturális termék „listázásáról”, betiltásáról.

Amiről szó van, az a nyugati mainstreamből átszivárgó genderparadigma felülvizsgálata.

Reagálnék még Szentesi Éva hivatásos megmondóasszony Facebook-oldalán korábban közzétett üzenetére:

„Az LMBTQ-emberek létezése nem propaganda! Ti akartok belőle azt csinálni! Egyébként mitől féltek?”

Először is, nem a létezésük propaganda, hanem a róluk alkotott nézetek erőszakos terjesztése.

Ha valaki nem tudná, mire gondolok, próbáljon meg egy, az LMBTQ-irányelvekkel szembemenő véleményt kinyilvánítani, és figyelje a reakciókat.

Másodszor, nem „mi” akarunk azt csinálni belőle, hanem azok, akik elintézték, hogy ne nyerhessen Oscar-díjat olyan film, amely nem szól legalább részben róluk. Azok, akik gondoskodnak róla, hogy ha egy ismert személy, vállalat nem vesz részt a Pride-hónap megünneplésében és nem fejezi ki támogatását, azt azonnal kérdőre vonja a cancel culture. Azok, akiknek köszönhe­tően már alig lát napvilágot olyan művészeti alkotás, amelybe ne erőszakolnák bele valamely szexuá­lis kisebbség megjelenítését. Azok, akik miatt ott tartunk, hogy nyilvános meghurcolásra és büntetésre számíthatunk azért, mert nem fogadjuk el kritika nélkül gyermekünk egyik napról a másikra megváltozott nemi identitását.

És végül a félelem.

Nem „mi” cserélünk profilképet, megyünk festékes arccal kiabálni az utcára, és nem mi siratjuk el a demokráciát minden második nap a legújabb 444-cikkeket olvasva.

Ők, az ordibáló tüntetők félnek, sőt rettegnek. Rettegnek a múlttól, annak ódivatúnak kikiáltott, valódi értékeken alapuló moralitásától. Rettegnek a jövőtől, mert elhitették velük, hogy az csakis akkor lesz szép, ha mind egységes masszává olvadunk össze a sokféleség hamis zászlaja alatt. És rettegnek saját maguktól, olyannyira, hogy – részben a frankfurti iskolától kezdve terjedő posztmodern, posztstrukturalista filozófiai süketeléseknek köszönhetően – egyesek még saját identitásukban is rendre elbizonytalanodnak.

Rettegnek, mert – olybá tűnik – ez mára a lételemükké vált.

A borítókép forrása: Unsplash