A fagylalt visszanyal

A járvány óta fokozatosan minden irgalmatlanul drága lett. De mi közük mindehhez a szerbeknek?

Tahitótfalu, 2011. október 31. Vatali Árpád benzinkútkezelõ cseréli a dízel üzemanyag ártábláját Tahitótfaluban, az Oil benzinkútnál. Az áfát is beleszámítva mintegy 16 forinttal drágítja a gázolajat a jövedéki adó 13 forintos emelése 2011. november 1-tõl, az emelés valószínûleg más termékek és szolgáltatások árára is hatni fog, mivel a dízel fontos szerepet játszik a szállításban. A parlament döntésének értelmében a gázolaj jövedéki adója 110,35 forint lesz novembertõl a jelenlegi 97,35 forinttal szemben. MTI Fotó: Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

A világjárvány alatt szépen lassan, fokozatosan szinte minden irgalmatlanul drága lett. Ennek számos oka van, nem lehet az egészet rákenni a Covidra. Viszont tény. Mint ahogy az is, hogy lehet ellenlépéseket tenni. Ha az első hullámban tapasztaltakkal szöges ellentétben elszabadul az üzemanyag ára, csökkenteni kell az adótartalmát. Amennyiben az építőiparban szinte mindenkinek elment a maradék józan esze és a támogatások azoknál landolnak, akiknek eleve nincs szükségük semmiféle támogatásra, exporttilalmat lehet bevezetni. Más kérdés, hogy mire erre Brüsszelből megérkezik a jóváhagyás, pont azok buknak már megint bele elsőként a nagyvilági játszadozásba, akik most sem fértek bele semmilyen támogatási rendszerbe és önerőből próbálnak eljutni egyről a kettőre. Ugyanis (ezekben a másodpercekben) 230 ezer forint egy köbméter olyan fa ára, amin tegnap még a rigó fütyült. Végül, de nem utolsósorban, ha a forint agonizálni kezd, lehet emelni a kamatot.

Ez eddig nagy vonalakban rendben is lenne, egy kérdés maradt csupán hátra, hogy mi lesz a fagyival? Az odáig világos, mint a nap, hogy a fagyi is baromi drága, és ezért a jégesőhöz és a bubópestishez hasonlatosan Orbán Viktor a felelős, monnyon le és rögvest ötven fillér lesz egy gombóc.

Bevallom, egészen mostanáig halvány fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda Potocskáné, Cservenkánéra és Tribuszernéra emlékszem halványan, néha felrémlik Malacova is, aztán ennyi. Ez természetesen az én hibám, de úgy is fogalmazhatok, hogy igyekszem nem keresni a bajt. Most viszont már tudom, hogy nevezett hölgy politikus és a Jobbik színei­ben versenyez. Onnan tudom, hogy a sajtó felkapta egy Facebook-bejegyzését, amely szerint „ma a fagyizás egy négytagú családnak – egyszeri alkalommal – akár négyezer forintba is kerülhet, ezt az élményt is elveszik az átlag magyar családoktól”. A megállapítás persze több sebből vérzik, de ez akut Orbán-fóbia esetén megszokott tünet, a lényeg, hogy mondjunk valamit, oszt majd lesz valahogy.

A helyzet az, hogy tudok olyan helyről, ahol nyolcezerből sem lehet megúszni, ezért aztán nem is megyek oda. Mint ahogy nem veszek ötezerért bort, nem lettem sörsznob és távol tartom magam a cibetmacska vizeletével felturbózott kávétól. Mindeközben viszonylag jól érzem magam, nem irigylem azokat, akik mindezt megteszik vagy éppen nem teszik, mert ez határozottan jót tesz a mentális egészségnek, és néha elugrunk a környék egyik legjobb fagylaltozójába, ahol kellemesen elbeszélgetünk, négy fő, nyolc gombóc, kettőezer-nyolcszázért. Van sós karamell is, azt nagyon bírom. De ha már itt tartunk, volt olyan periódusa az életemnek, amikor negyven forintot sem tudtam adni egy ilyen körért, és örültünk, ha a pelenkáravalót összeguberáltuk. Ezt az életszakaszt a Bokros nevű intézte nekünk azok hathatós közreműködésével, akikkel most Potocskáné összebútorozott a politikai színtéren. Amit egyébként rosszabb nézni, mint egy négyrugós számlát. Így megy ez.

Aztán meg az is van még, hogy nemcsak az OSB-lap és csokoládé-vanília-vegyes rohadt drága, de még a réz, a nikkel és a lítium is, és ahogy ez kinéz, még drágábbak is lesznek, ha vérszemet kapnak a kongóiak és megmakacsolják magukat a hagyományaikra köztudottan büszke szerbek.

Ez így elsőre kissé zavarosnak tűnhet, mint a globalizmus maga, de tudom tetézni, az ok nem más, mint az elektromos autók és a megújuló energiák egyre nagyobb népszerűsége és egyben térhódítása, tehát a növekvő kereslet. Az természetesen üdvözítő, hogy az emberiség ébredezőben van a klímaváltozás tekintetében, de a dodzsemőrületet azért a kezdetektől fogva némi fenntartással szemléltem. Egész egyszerűen azért, mert általános iskolai tanulmányaimból halványan felderengett, hogy a villanyos cuccokhoz minimum hatszor annyi ásványi anyag szükségeltetik, mint egy dízelmotorhoz, a következtetések levonásához pedig nem kell nagy képzelőerő. A bányák felpörögnek, a kitermelés fokozódik, a tőzsde boldogan szárnyal, az afrikai hadurak vidáman seftelnek, és a sor végén Mariska néni döbbenten tapasztalja, hogy megbolondult a gyertyatartópiac.

Hogy mi közük mindehhez a szerbeknek? Nos, a világ egyik legnagyobb bányavállalata, a Rio Tinto minden követ megmozgat azért, hogy kiépíthessen egy csinos és környezetbarát lítiumkitermelő helyet, a helyi erők azonban népszavazással próbálják megmenteni értékeiket.

A Rio Tintóról érdemes tudni, hogy Ausztráliában minden skrupulus nélkül felrobbantották az őslakosok nagyjából 46 ezer éves kultikus barlangját, hogy némi vasérchez jussanak, a szerbekről meg azt, hogy az ördögtől sem félnek, és különösen érzékenyek a történelmükre, a műemlékeikre, a földjükre, valamint érthető módon az ivóvizükre.

Akik kiállnak a hídra, amikor bombázzák őket, nem fognak napi tizenhat tonnát rakni a neo-neokolonialistáknak.

(A borítókép illusztráció. Fotó: MTI/Illyés Tibor)