Az uniformizált semmiig

Szaporodnak a jól szituált uniformizált semmilyenek, akik kíváncsiságdiétán és örömböjtkúrán élnek. Engedni nekik: a téboly előszobája.

Békés, 2020. július 28. A felújított és újraszentelt egykori rosszerdei harang a nagy 1980-as körösi árvíz 40. évfordulóján tartott békési megemlékezésen 2020. július 28-án. A harangot Szlezák László 1925-ben öntötte Budapesten. Negyven éve, 1980. július 28-án reggel 6 óra 35 perckor Hosszúfoknál átszakadt a Kettõs-Körös jobb parti töltése, több mint négyezer embert kellett kiköltöztetni több településrõl. MTI/Rosta Tibor Fotó: Rosta Tibor

Évtizedek óta szívfájdalommal figyelem a környékünkön a zöldből kiharapó budai építkezéseket. Az elmúlt években megszaporodtak azok a házak, amelyek úgy épülnek fel, hogy hat-nyolc lakásnak is teret adnak az egykori kisebb villa kertjében, aminek az az ára, hogy a kertet – benne a fákat, bokrokat – felszámolják, illetőleg csupán mutatóban marad valami gyepcsík.

Hol kedélyes, hol bosszús döbbenettel olvasom visszatérően azokat a posztokat a Második kerületben élők csoportja nevű oldalon a közösségi médiában, amelyek ugyanazokat a panaszokat ismétlik: hangosan csivitelő madarak zavarognak a kertekben, írják a lakók, s a Pasaréti téri templom harangjával is ideje lenne valamit kezdeni, lamentálnak többen, tudniillik kong.

Kong a harang, csivitel a madár, az élet kész pokol. Nem csupán a felmenőimet vesztettem már el régen, de hekatombaként ott van a szívemben a táj is, ami mind kevésbé otthonos nekem, s ahol az egyformán semmilyen, de gyémánt­áron kínált házak épülnek.

Épp Balaton-felvidéken ér a hír: „Betiltották a reggeli harangszót Balatonberényben. A helyi templom harangja minden reggel hatkor szólalt meg, amin sok nyaraló felháborodott, mondván, ők pihenni jöttek.”

Az irány érthető, de nem elégséges. Először is érdemes lenne a település közelében lévő Kis-Balatont lecsapolni. Ott ugyanis kócsagok, gémek, vöcskök, bakcsók élnek, s nem kizárható annak veszélye, hogy bármikor átrepülhetnek a faluba, ahol esetleg összepiszkítják az autókat vagy hangoskodással zavarják meg az ott pihenők nyugalmát.

A templom mellett áll Szent Vendel szobra, ez számos problematikus kérdést implikál: rendkívül kirekesztő gondolat, hogy ő szent, én pedig nem. Miért nem? A minap, amikor három órán át szó nélkül tűrtem, hogy a szállásadónk rettentő hangosan nyírja a füvet, szenttudatom volt. Ráadásul Vendel a pásztorok védőszentje volt, a pásztorélet pedig kínosan ingoványos területre terel minket: ott tér és erő mást jelentett, mint ma a térerő, kirekesztő módon a foglalkozást csak férfiak űzték, jobb az ilyesmire nem is gondolni. Még nyomasztóbb, hogy Kossuth mellszobra és ’56-os emlékmű is áll Balatonberényben, Az ember nyugodtan pihenne, erre az utcán mindenféle elmét megzavaró tárgyak nyomasztják, a gyermek ráadásul kérdezhet, magyar szabadság, hősök, huszárok és pesti srácok, hát lehet nyaralni ennyi nyomasztó inger közepette?!

Szép szó a roráte, a borjúpörkölt se rossz tojásos galuskával, de mindent a maga helyén, idején, templomból legfeljebb az épületet (bár lehetne ott egy lakópark is, ha jobban meggondoljuk), állatokból a végeredményt az asztalon, az kellene még, hogy mászkáljanak a húsmarhák vagy káricsoljanak a tyúkok.

Néhány éve egy eldugott toszkán hegyi faluban, Duddovában csodálatos ebédet ettünk, s miközben elnéztem a díjbirkózókat is megszégyenítő karjaival a tésztát vidáman gyúró nagymamát, a lányától megkérdeztem, hogy a csudába kerül egy ilyen tökéletes helyen ketchupos üveg a pultra? Mondta, hogy a külföldi gyerekek miatt, akiknek a szülei hiányolták. Holott a kevesebb: több. Nem kell sem ketchup, sem a harang évszázados menetét megállítani, megtalálja azt a vevőkört – bizonyos vagyok benne – a falu Duddovától Balatonberényig, akik nem az uniformizált semmit keresik vidéken.

A harangszó lehet hangos, a mezei virágok tüsszögtethetnek, a madarak csivitelhetnek, de mindezt evidens, hogy meg kell védeni, s aki nem lel benne örömet, annak azt máshol kell keresni. (A legsötétebb tónusú fals országjelentésben sem leltem még nyomát annak, hogy az „Orbán-diktatúra” balatonberényi nyaralásra száműzné a templomi harangszótól iszonyodókat.) Csomó nagyszerű étterem nyílt az elmúlt tíz évben a Balaton környékén, szaporodnak szerencsére a biogazdaságok is, és minderre hatalmas a fizetőképes kereslet.

A minap mesélte egy kedves kollégám, hogy a hegyi zsákfaluban, ahol él, a gyerekek még nem láttak lovat, így amikor egy panziós vett egyet érdekességképp, megrémültek tőle. Milyen hatalmas! Nem így képzelték. Magam pedig nem képzeltem eddig – pedig okszerű –, hogy vidéken is felnőhetnek gyerekek a lovak látványa nélkül.

Az kellene még, hogy a harang se szóljon bárhol, ahol templom áll.

Szaporodnak a jól szituált uniformizált semmilyenek, akik kíváncsiságdiétán és örömböjtkúrán élnek, s megriadnak, felhorkannak, tiltakoznak, ha rendjüket megzavarná valami. Engedni nekik: a téboly előszobája.

Szóljanak értük is inkább a harangok.

A szerző közíró, tanácsadó

(Borítókép: A felújított és újraszentelt harang. Fotó: MTI/Rosta Tibor)