Csak nem akar elvásni az a veres csillag!

„Sztálin védelmében”. Igen, akármilyen hihetetlen is, de tényleg vannak olyanok Nyugat-Európában, akik úgy gondolják, Sztálin védelmében fel kell lépniük. Augusztus 23-án volt a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja. Azért augusztus 23. az emléknap, mert 1939-ben a két szocialista (nemzetközi és nemzeti) diktatúra között ekkor jött létre a Molotov–Ribbentrop-paktum, amelyben felosztották egymás között Kelet-Európát. Igen, a történelem is megmutatta, szélsőjobb és szélsőbal, mindig jól megértik egymást, ha arról van szó. Déjà vu.

Az emléknapot olyan országok kezdeményezték, amelyeknek négy évtizedet kellett a vasfüggöny rosszabbik oldalán elszenvedniük, közöttük Magyarország is. A kezdeményezéssel sikerült elérni, hogy európai szinten a szocialista ideológiák – nemzetközi és nemzeti szocialista – valamennyi áldozatáról megemlékezzenek ezután. Nagy eredménye volt ez a 2011-es magyar elnökségnek, amire büszkék lehetünk. Csak az a baj, hogy a mindent átható relativizmus Nyugat-Európában még a kommunista diktatúrák áldozatait sem kíméli, és érződik, látszik, hogy mennyivel kevesebb a szimpátia, a részvét és az őszinte gyász Nyugaton a kommunizmus európai áldozatai iránt. Meg különben is, a kommunizmus az nem is olyan rossz, mint a nácizmus, gondolja a nyugati véleményformálók jelentős része. Meg különben is, a nácizmus egész Európát érintette, a kommunizmus meg csak a keleti felét, az az ő feldolgozandó múltjuk – sokan tényleg ezt gondolják.

Nos, ma az európai értékek és a kommunizmus áldozatai iránti részvét oly erősen hatják át Nyugat-Európát, hogy pár napja, augusztus 23-án, amikor a totalitárius diktatúrák (beleértve a Sztálini terrort is) több millió áldozatára emlékeztünk, többen úgy gondolták, Sztálint kell éltetniük. Történt ez Spanyolország harmadik legnagyobb városában, Valenciában. A Városháza erkélyére pár kommunista aktivista egy többméteres molinót helyezett ki, amelyen Sztálin, az ötágú vörös csillag, sarló és kalapács volt látható – ahogyan azt a kommunista mitológia megkívánja –, s nagybetűkkel a felirat: „Sztálin védelmében”. Miután elkészültek a fotók, a biztonságiak elánnal kérték az aktivistákat, hogy szedjék le a molinót. Leszedték. Gyomorforgató kegyeletsértés! S egy olyan Európában, amely valódi értékekre épül, ezt követően sorra követték volna egymást az elítélő szavak. A városi, a spanyol és az európai politika egy emberként ítélte volna el a cselekedetet, fejezte volna ki együttérzését az áldozatok hozzátartozóinak és elmondták volna, „Európában nem lehet összekacsintani a kommunizmussal”, „Sztálin és amit képviselt, az a történelem szemétdombjára való”, az „európai demokratikus értékek nem tűrik meg tömeggyilkosok éltetését”. Egy valódi értékeket védő EU-ban legerősebben Věra Jourová, az európai értékekért felelős európai biztos ítélte volna el a történteket. Ha a holokauszt nemzetközi emléknapján bárki megpróbálta volna Hitlert védeni, az valami hasonló láncreakciót váltott volna ki. S az a helyes, ha ilyen reakciót vált ki. (Csak bízni tudunk abban, hogy az arab hátterű migráció miatt átformálódó nyugat-európai társadalmak legalább ebben nem adják fel az értékeiket, elveiket.)

Ehhez képest most mi történt? A spanyol jobboldal elítélte az esetet és annak kivizsgálását követelte. A baloldali-szélsőbaloldali városi és tartományi vezetés nem tulajdonított nagy jelentőséget az esetnek. Természetesen a spanyol kormány hallgat. Utóbbi azért nem meglepő, mert a kisebbik spanyol kormánypárt egy virtigli kommunista párt, amely olyan kommunista diktatúrákkal ápol kapcsolatokat, mint Venezuela vagy Kuba. Igaz, ezeket nem tartja diktatúrának. (Nagy volt az európai felháborodás, amikor Spanyolországban olyan kormány alakult, amelynek része lett a szélsőbaloldali Podemos – ja nem, ilyen sem volt.) És persze Brüsszel is hallgat, de hát mit várjon az ember egy olyan közegtől, amelyet magát is foglyul ejtette az új hullámos kulturális marxizmus.

Persze, jöhet az az érv, hogy nem is hivatalos önkormányzati akcióról van szó, így nincs mit elítélni. Na és? Egy ekkora méretű molinót nem lehet csakúgy észrevétlenül bevinni egy őrzött épületbe és kifüggeszteni. Okkal feltételezhető tehát, hogy a városvezetés tudatosan fordította el a fejét és hunyt szemet az eset felett. Ezt erősíti a baloldali városvezetés hallgatása, és az is, hogy egy évvel korábban hasonló eset történt, amelynek szintén nem volt érdemi következménye. Akkor Valencia egy másik emblematikus épületére helyeztek ki egy többméteres transzparenst Sztálin védelmében, csak akkor azt is hozzátették: „a munkásosztály hőse!” S még egyszer, mindezt tavaly is a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapján, amikor a Sztálin által elpusztított több tízmillió emberre is emlékezünk.

Sztálin emléke tehát tovább él. Európa pedig csendes, újra csendes, amikor Sztálin elítéléséről lenne szó. A második világháborúban a nyugati hatalmak a két elmebeteg tömeggyilkos diktátor közül összefogtak az egyikkel, hogy leszámoljanak a másikkal. Ez eredményes is volt, viszont ezzel a másik többszörös győzelmet is aratott. Sztálin azzal, hogy a háborúban a győztesek közé tartozott, a szabad világtól koncként megkapott bennünket, kelet-közép-európai országokat, és meghagyták azt a lehetőséget is, hogy a szovjet-kommunista elnyomó diktatúra még négy évtizedig fennálljon. S a kommunisták ezalatt Nyugaton is szalonképessé tették a kommunista eszméket, ideológiát, amivel a birodalom összeomlása utáni túlélésüket biztosították. Mit túlélést, hisz még mindig a kommunizmus kísértete járja be Európát. Kicsit színesebb, kicsit fancybb, kicsit „européerebb”, mint a régi, de ugyanaz az eszme. Éljen a Németországban Marx-szobrot avató Juncker!

Sok mindent lehet a szőnyeg alá söpörni. Az jó sokáig ott is tud maradni. De amíg Európa – beleértve a brüsszeli elitet, melynek nem zsigeri reakció egy ilyen esetben Sztálin és az őt éltetők, abban közreműködők elítélése – nem tudja őszintén őrizni a totalitárius diktatúrák – beleértve a sztálini terror áldozatainak – emlékét, addig semmilyen erkölcsi és eszmei alapja sincs európai értékekről beszélni, pláne nem azokat bárkin számonkérni. Mert milyen erkölcsi érzék, milyen értékrendszer az, amelynél Sztálin esetén nem szólal meg az a bizonyos „vészjelző”, de a magyar gyermekvédelmi törvény esetében pedig igen?