Pár napja, amikor a magyarkanizsai írótáborba tartottam, Röszkénél léptem át a határt, s tartottam délnek Horgos felé. Indulás előtt óvtak az ismerősök, rokonok: veszélyes terep, mondd le az utazást! De mégis, hogy mondhattam volna le, amikor őslakos emberek élnek azon a tájon, s nap mint nap találkoznak azzal a problémával, amit mi csak a médiafelületeken tanulmányozhatunk. Ráadásul közös a nyelvünk, a szívünk, nem hagyhatom cserben őket.
Nem jártam arra azóta, hogy elszabadult a bevándorlásbiznisz és megszületett a demokráciakártya. Hasonló a migránskártyához, ami onnan nézve egy dundi bankkártya, legalábbis ahhoz képest dundi, hogy nem kell érte semmit sem tenni, mindössze a származást kell bemondani – azt is hozomra.
A demokráciakártya innen nézve a szabadság és egyenlőség fölemlítését jelenti, mindent visz, és bármit el lehet érni általa. Időben integrálták belé ugyanis a hátrányos helyzetűek, a fogyatékkal élők és a nők jogvédelmét, s így bárhol a világon több legyet lehet vele ütni egy csapásra (tán még a határainkon túl használatos magyarkártyát is felülírja).
A kerítés menti településen riadt szemű idegenek – igen, határozottan látszik rajtuk, hogy idegenek – bandába verődve lézengenek, sutyorognak. Az árok szélén amúgy csálén taxi várakozik, a megtermett sofőr végignyúlva a kormányon vadul telefonál. A lakosságnak nincs ideje foglalkozni sem az ismerős, sem az ismeretlen idegenekkel, mert ők élni járnak el hazulról, a kártyások viszont tengernyi szabadidővel rendelkezvén az utcán próbálják elütni az időt. Életerős férfiak, itt-ott gyerekekkel nyúzódó nők; kicsapják őket az utcára, egy labda is előkerül, jó ha ismerkednek az áhított értékrenddel.
Körülnézek: itt volt a röszkei csata. Ez pedig a kerítés, alul, középen és fent duplán tripla szögesdróttal, mellette somfordál két alak, a nejlonszatyorba bele-beleakad a lábuk. Mintha nyaralásból jönnének éppen, és strandpapucsban, kívül-aljas fakó pólóban készülnének átkelni egyik világból a másikba. Ez most nem film.
Az elmúlt hetekben a demokráciakártya afgán változata került előtérbe. Ezúttal is főképpen férfiak kapták kézhez, a női játékosok zöme maradt otthon a gyerekeivel; kicsapja őket az utcára, hadd ismerkedjenek a nyugati értékrenddel – amikor nem lőnek éppen.
Odahaza a muszlim nők lázadó türelemmel és kitartással próbálják menteni a menthetőt, s tégláról téglára építik a várat. Romos házsorok között osonnak végig, felmérik a károkat, a feladatokat, házat, hazát újjáépíteni a dolguk, gyereket ellátni, közösséget kovácsolni – a maradékból. Mint a háromnapos pulaó ünnepi fogást tálalni, olyan ez, és nem először tapasztalható a világban. Belátható történelmünk hajnalán, az ókori Spártában és a környező városállamokban megerősödött az asszonyuralom. Az állandó háborúskodás miatt (Théba, Argosz, Árkádia, Messzénia) a férfiak otthonuktól távol harcoltak, ezért a nők kénytelenek voltak helyettük igazgatni az államot. A háború végeztével a hazatérő férfiak folytatták volna otthon a hadviselést, mégpedig a női önállóskodás megzabolázását. Viszont a lányok, asszonyok nem voltak hajlandók felrúgni a prosperáló életvitelt, és a régi törvények szerint alávetni magukat a férfiak elképzeléseinek.
Okuk volt rá bőven, mert azonos kiképzésben részesültek a fiúkkal; megtanulták a birkózást, a diszkosz- és gerelyvetést, kocsihajtást, és a versenyek révén részt vehettek a közéletben. Elsajátították az érvényesülési technikákat, fejlesztették a gazdálkodás során megtanult életfenntartó stratégiákat, adott esetben a kormányzást. Sikereikkel elismertségre tettek szert, s egészen egyenrangúnak érezhették magukat. Nem csináltak mást, mint korábban a férfiak, mégis rájuk sütötték, hogy zavarosságot keltenek, kihívók és szeretik a pénzt.
Úgy kétezer-ötszáz évvel később hasonló időket élünk. Szíria után Afganisztán is kiürülhet. Az emberek (értsd: férfiak) jó része távozik, épp oly zajosan, mint hajdan a spártai katonák, és maradnak otthon az asszonyállatnak titulált nőemberek. Újból rajtuk a sor, s kénytelenek élni a gép dobta lehetőséggel, hogy megmutatkozzanak. De hogyan fogják mindezt véghez vinni egy archaikus gondolkodású társadalomban?
Az iszlám nem ismer olyan fogalmat, hogy emberi jogok, nincs benne olyan kifejezés, hogy „emberiség”, és nem rendelkezik „aranyszabállyal”, vagyis azzal, hogy az emberek egyenlők, és egyenlőn kell megítélni cselekedeteiket. A vallási rendelkezések kiindulópontja azon erkölcsi tétel, hogy amit szabad a muszlimnak, azt nem szabad a nem muszlimnak. A demokrácia hamiskártyásai viszont segítségükre sietnek, és a dzsihádot (az igazságos háborút) magyarázzák. Szerintük nincsenek dzsihadisták, csak a nyomor által feltüzelt szerencsétlenek, akik a rossz bánásmód miatt váltak agresszívvá. Valójában e mentegetés marxi alapokra épülő toleranciaszólam (lásd: megélhetési bűnözés), és azt sugallja, hogy a nem muszlimok elleni erőszak jogos harc.
A Korán több helyen arról beszél, mely esetben és kikkel szemben helyes erőszakosnak lenni. E csoportba sorolják a nőket, akiket lehet és kell is sanyargatni. A Korán és a szunna (Mohamed hagyománya) engedélyezi, sőt leírja, miért szükséges azt elvégezni: „A verés visszatérít a magatartási elhajlástól, és jólesik a nőknek. Némely nő nem ismeri fel az általa szeretett férfi erejét […] csak akkor, amikor a férfi fizikailag leigázza.” A sztereotip nemi hierarchiának megfelelően a nő a férfi alárendeltje, és a muszlim férfi–nő viszony az európai középkor sötét epizódjait idézi. Ezen írott-íratlan törvények szerint nevelkedő férfiak érkeznek tömegesen Európába, s távozásuk háborús körülmények között éri a közel-keleti családokat.
Kétségtelen, hogy az elmúlt két évtizedben a muszlim nők részére Afganisztánban is megnyílt az út a nyilvánosság felé. Lazíthattak egyet a nikábon, lehetőségük adódott szabadon és önálló céllal kilépni az utcára, tanulni, dolgozni, létezni. Ráadásnak ők lettek a demokráciakártya egyik erős lapja, amelynek ürügyén lehetséges „rendet csinálni”. Most mindez veszélybe került, mert az új-régi hatalomgyakorlóknak és a hazaszállingózó férjuraknak nem tetszenek a demokráciakártyával játszadozó nők. A hírek ma már arról szólnak, hogy az iskolákban megszüntetik a koedukált oktatást, vagy hogy az osztályteremben függönnyel választják el a lányokat a fiúktól. Nőt otthon találjon magának az úr, akár többet is, és arról nincs hír, mi történik, miután becsukta maguk mögött az ajtót.
Megborzongok. Egészen közelről ősi szempár mered rám a szélvédőn át, és nem akarok az ajtózáró gombhoz kapni, mert a magas kultúrában belém nevelték, hogy tilos előítéletesnek lenni; ha férfi, ha nő, ha más…, a civil életben is add meg másoknak az ártatlanság vélelmét. Rendben, európai értékek szerint fogok viselkedni. Nem leszek előítéletes, és az érzékenységét sem fogom megbántani – a borzongást talán nem vette észre.
Az otthon maradt, ébredező muszlim nőkre gondolok, mit szólnának, ha látnák, mit művelek? Hogy amikor megjelenik a férjük, mindenesetre lenyomom az ajtózáró gombot; már súgnák a fülembe: nálunk két nő tanúvallomása egy férfi tanúvallomásával ér fel.
A szerző író, kulturális antropológus
Borítókép: Afgán nők az iszlamista tálibok uralma alatti jogaikért tüntetnek Kabulban 2021. szeptember 3-án (MTI/AP/Wali Sabawoon)
