Pár napja, amikor a magyarkanizsai írótáborba tartottam, Röszkénél léptem át a határt, s tartottam délnek Horgos felé. Indulás előtt óvtak az ismerősök, rokonok: veszélyes terep, mondd le az utazást! De mégis, hogy mondhattam volna le, amikor őslakos emberek élnek azon a tájon, s nap mint nap találkoznak azzal a problémával, amit mi csak a médiafelületeken tanulmányozhatunk. Ráadásul közös a nyelvünk, a szívünk, nem hagyhatom cserben őket.
Nem jártam arra azóta, hogy elszabadult a bevándorlásbiznisz és megszületett a demokráciakártya. Hasonló a migránskártyához, ami onnan nézve egy dundi bankkártya, legalábbis ahhoz képest dundi, hogy nem kell érte semmit sem tenni, mindössze a származást kell bemondani – azt is hozomra.
A demokráciakártya innen nézve a szabadság és egyenlőség fölemlítését jelenti, mindent visz, és bármit el lehet érni általa. Időben integrálták belé ugyanis a hátrányos helyzetűek, a fogyatékkal élők és a nők jogvédelmét, s így bárhol a világon több legyet lehet vele ütni egy csapásra (tán még a határainkon túl használatos magyarkártyát is felülírja).
A kerítés menti településen riadt szemű idegenek – igen, határozottan látszik rajtuk, hogy idegenek – bandába verődve lézengenek, sutyorognak. Az árok szélén amúgy csálén taxi várakozik, a megtermett sofőr végignyúlva a kormányon vadul telefonál. A lakosságnak nincs ideje foglalkozni sem az ismerős, sem az ismeretlen idegenekkel, mert ők élni járnak el hazulról, a kártyások viszont tengernyi szabadidővel rendelkezvén az utcán próbálják elütni az időt. Életerős férfiak, itt-ott gyerekekkel nyúzódó nők; kicsapják őket az utcára, egy labda is előkerül, jó ha ismerkednek az áhított értékrenddel.
Körülnézek: itt volt a röszkei csata. Ez pedig a kerítés, alul, középen és fent duplán tripla szögesdróttal, mellette somfordál két alak, a nejlonszatyorba bele-beleakad a lábuk. Mintha nyaralásból jönnének éppen, és strandpapucsban, kívül-aljas fakó pólóban készülnének átkelni egyik világból a másikba. Ez most nem film.
