A globalizmus filozófiáját jól mutatja az Afganisztánban hagyott/felejtett fegyverek rapszódiája. Ha már nem kell, „ott lehet hagyni, hogy máshol újakat lehessen rendszerbe állítani”. Különféle nézőpontból sokan foglalkoztak azzal, hogy húsz év alatt az Egyesült Államok 84 milliárd amerikai dollár értékben telepített fegyvereket, képzett ki afgán harcosokat, hozott létre infrastruktúrát az általa megszállt ázsiai országban. Hogy ez sok pénz-e vagy sem, az nem is lenne érdekes, ha a végén nem valamiféle amortizáció jött volna ki egyfajta globalista politikai egyenlet végeredményeként.
Szinte sugallja az eset, hogy a képlet nagyon nem emberi alapérték, hisz hol van a megóvás, ápolás és megtartás értékrendje? A legyártom, eladom, majd elveszejtem, hogy újabbakat tudjak gyártani és eladni, olyan gyakorlat, ahol látható a hadiipar végtelenül praktikus stratégiája. Az ott hagyott hadfelszerelés mérete persze döbbenetes. Az összehasonlítás kedvéért a volumenről érdemes megjegyezni, hogy több NATO-szövetségesnek együttesen sincs annyi páncélozott harcjárműve, mint amennyit az amerikai hadsereg hátrahagyott, állításuk szerint harcképtelen állapotban. És ha ez így van, akkor már minden világos. Egyértelművé vált, hogy korunkban a NATO-szövetség által az Egyesült Államok külpolitikai érdekei mentén kiprovokált háborúhoz nem pénz kell, mint mondta annak idején Montecuccoli, hanem a pénznek kell a háború. Ha nem ez lenne az igazság, akkor az Afganisztánban maradt töméntelen fegyvert, tankokat, gépkocsikat, helikoptereket, harci és szállító repülőgépeket elvitték volna.
Lehet-e normális értékrendről beszélni a globalizmussal összefüggésben, ha az abban érdekeltek egyedüli életképe a profit? Mert ha valóban háborús kihívás fenyegetné a NATO-országokat, akkor elvárható lenne, hogy növeljék a hadi kiadásaikat a költségvetésük két százaléka terhére. És ha tényleg van ilyen – a külvilág számára esetleg még nem látható – kihívás, akkor mire ez a pocsékolás? Meg lehetett volna oldani, hogy a szövetségi rendszerhez tartozó országok megkapják a most ott hagyott fegyvereket azzal az opcióval, hogy gondoskodjanak az elszállításukról. Nem otthagyni, hanem átadni kellett volna ezeket a szerényebb lehetőségekkel bíró NATO-tagoknak. Korrektebb „szövetségesi” megoldás lenne, mint az a verdikt, amit valamennyi, az utóbbi évtizedekben regnáló amerikai elnök követel a NATO-tagoktól, hogy nagyobb mértékben járuljanak hozzá a kiadásokhoz.