Bethlen István sajátos egyéni karizmájú személyiség volt, s ez tetteiben, szavaiban, valamint külsejében egyaránt megnyilvánult. Jóllehet kritikusai és ellenségei voltak szép számmal, alighanem még a legádázabbakból sem hiányzott némi tisztelet iránta. A jóvoltából létrejött Magyar Szemle Társaság révén kiterjedt szellemi, egyben pedig befolyásos társadalmi holdudvar teremtődött körülötte, amely jóval a miniszterelnöki székből történt távozása után is fennmaradt. Bethlen István aurája mindenkire mérhetetlen hatással volt, írta 1929-ben a Magyar Szemle-vacsorák egyikén szerzett élményeit összefoglalva jóval utóbb Gogolák Lajos történész, újságíró, a Magyar Szemle munkatársa. A visszaemlékező így folytatta: „A szalon zsongása egyszerre elnémult, ahogy végtelen egyszerűséggel, komolysággal belépett a szegény Magyarországnak gróf Tisza István mellett legnagyobb és legtragikusabb államférfija.”
Bethlen rendszerint nem túl leereszkedően, hanem inkább barátságos közvetlenséggel vegyült el a legkülönfélébb hátterű személyek között, akik csak meghívást nyerhettek egy ilyen vacsorára (természetesen kizárólag szmokingban). Bár a korszakban a hajlongás és a túláradó tekintélytisztelet, valamint – Szekfű Gyula szavait idézve – a „neobarokk” pompa voltak jellemzőek, kiváltképp Bethlen környezetében, ő mégis tartózkodónak, sőt egyenesen puritánnak volt mondható. Külsejének vonásait gróf Bánffy Miklós, az író, művész, diplomata és politikus, aki első kormányában külügyminiszter volt, zseniálisan ragadta meg egy karikatúrájában: a finoman formált, jellegzetes, kopasz fejet, a vékony és szikár testet egyetlen lendületes, ívelt vonal mentén rajzolta meg. A művészi eszközökkel élő, túlzó karikatúra megmosolyogtathat bennünket, azonban úgy tartották róla, hogy hideg, szürke tekintetétől megremegtek még miniszterei is.
Bethlen Istvánnal kapcsolatosan az talán a legelgondolkoztatóbb, hogy noha kormányfőként a legmarkánsabban befolyásolta a Trianont követő negyedszázadot, mégis pályafutása lezárulta felé közeledve, élete alkonyán teljesen el is idegenedett már a második háború idejére kialakult politikai atmoszférától. Konzervatív-liberális elvei és elitizmusa szembeállították őt a nácizmussal. Befolyása, ha meg is maradt, végül nem tudott hatékonyan közreműködni az országra leselkedő háborús katasztrófa elhárításában. Nem kétséges, hogy Bethlen támogatta azt a politikai fordulatot 1942 tavaszán, amelyet Kállay Miklós miniszterelnöki kinevezése fémjelzett, majd az angolszász hatalmak irányába tett béketapogatódzásokat is ösztönözte.
Bethlennek sikerült még kormányfőként nagyfokú elismerést szereznie az angolszász világban. Ennek érdekében mindent megtett, hiszen az ő jóvoltából indult útjára a Magyarországról igényes angolszász olvasói kör részére szerkesztett, kifogástalan minőségű Hungarian Quarterly. Ennek szerkesztője és lelke volt Balogh József, akinek hatalmas kapcsolati hálója volt bel- és külföldön egyaránt. Balogh, Bethlen embereként is, minden befolyásos körben otthonosan mozgott, ahol a független, náciellenes és angolbarát politika hívei gyülekeztek, kapcsolatot tartván szinte mindenkivel, akinek utóbb szerep jutott a Kállay-kormány angolszász irányú béketapogatózásainál, legyen az magyar, angol vagy éppen amerikai személy. Nála jöhetett össze például először személyes találkozóra – még későbbi, hosszabb budapesti küldetése előtt, 1943 szeptemberében – a tragikus sorsú embermentő Raoul Wallenberg és a titkos diplomácia kulcsszemélyisége, Ullein-Reviczky Antal.
Bethlent egész habitusa és gondolkodásmódja alkalmassá tette arra, hogy London előtt kedvező színben tűnjék fel, továbbá pozitív imázsát a háború alatt se veszítse el, s a brit konzervativizmus világlátása nagyon rokonszenves is volt a számára. Meglehet, már csupán személyének szimbolikus mivolta miatt is, őt elfogadták volna akár egy emigráns kormány vezetőjeként a későbbi győztesek, ha a körülmények úgy hozzák. Külföldre távozása nem egy alkalommal szóba került. A német jelentésekben gyakran nyert említést a neve mint a német szövetségből való kiválásra törekvő magyar politika spiritus rectoráé. Mindemellett nem volt irányító vagy akár kezdeményező szerepe a titkos diplomácia terén. A hogyan s a miként tekintetében, nagy horderejű kérdésekben véleménye számított, de korántsem azzal a súllyal, mint korábban. Kétségtelen azonban, hogy nem volt idegen az tőle sem, hogy a kialakult kényszerek ellenében radikális külpolitikai fordulatot is szorgalmazzon a német szövetséggel való szakítás érdekében.
Amikor tájékoztatást kapott, mennyire előrehaladott tárgyalásai vannak Kállaynak az angolszászokkal, a kissé meglepett Bethlen azonnal felvetette a szovjetekkel való kapcsolatfelvétel szükségességét is. Edmund Veesenmayer, aki később, a német megszállást követően a Harmadik Birodalom teljhatalmú megbízottja lett Budapesten, 1943 novemberében bizalmas küldetésben járt Budapesten, hogy felmérje a lehetőségeket a Kállay-kormány megbuktatására. Az éles szemű náci diplomata véletlenül sem mulasztotta el a beszélgetés lehetőségét Bethlennel. A vonatkozó beszámolója szerint nagyon őszintére sikeredett ez a társalgás, melynek során a volt kormányfőt keresztkérdésekkel bombázta, a magyar szövetségi hűség megingásától egészen a zsidókérdésig. Ezek után konstatálta, hogy Bethlen, aki csupán Horthyra gyakorolt befolyása miatt fontos, mégsem oly „nagy jelentőségű” ellenfél. Ebben talán tévedett, azonban a háborús években nekilendülés és rezignáltság váltakoztak az idős Bethlen magatartásában. Olykor maga kezdeményezett, így például Iuliu Maniu, a román ellenzék képviselője felé tett lépéseket, melyeknek nyomán Bánffy Miklóst Bukarestbe menesztették titkos küldetéssel. Maniu később Bethlen politikusi nagyságát méltatta egy magyar kiküldöttel folytatott tárgyalásán, de persze Észak-Erdélyt visszakövetelte, s bizalmát jóval inkább Benešbe vetette, mint az esetleges, magyarokkal közös kiugrási manőverek igencsak kétes sikerébe.
1944 elején Bethlent nagyon foglalkoztatta a szovjet gőzhenger aligha feltartóztatható közeledése a magyar határokhoz, februárban a stockholmi követhez (Ullein-Reviczky Antalhoz) írott levelében aggódva fogalmazott: „Adja Isten, hogy a folyó év nagyobb katasztrófa nélkül teljen el, ezt kívánom mindnyájunknak, mert ennél jobbat az új évben kívánni nem lehet.” Sajnos reményei nem igazolódtak. Előbb a német megszállás miatt kellett bujkálnia, utóbb pedig már a szovjetek fogságába jutott, akik legkésőbb 1945 márciusának legvégén Moszkvába szállították, a Butirszkaja börtönbe. Bethlenben céljaik szempontjából a szovjetek még mindig súllyal bíró ellenfelet láttak, így döntöttek teljes elszigetelése mellett. A moszkvai fogságot talán nem szánták véglegesnek, de az idős és beteg államférfi élete végül idegen hatalom fogságában ért véget úgy, hogy halálának tényét is teljesen elhallgatták. Sorsáról csak 1993-ban kerültek elő hiteles dokumentumok.
Ma emléke előtt a Kerepesi temetőben róhatjuk le méltó módon kegyeletünket, miután oly sokáig egy tömegsírban, a moszkvai Donszkoj-kolostor temetőjében pihent, ahol szintén van egy síremléke, de hazai földbe csak jelképes hamvai térhettek vissza.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa
A Bethlen-kormány megalakításának 100. évfordulója tiszteletére szeptember 28-án, kedden egész napos konferenciát szervez a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár és az Országgyűlés Hivatalának Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága. A rendezvény fővédnöke: Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Helyszín: Országház, Főrendiházi ülésterem, Budapest V. kerület, Kossuth Lajos tér 1–3.
