Az ember a létezése óta közösségi lény. Kivált azóta, amióta képes törzsekké, nemzetekké, végül államokká fejlődni, azokat elpusztítani, majd – jó esetben – újjászervezni. A különböző hiedelmek, hitek és vallások évezredeken át tömegeket fogtak össze, nem szólva a nyelvekről és kultúrákról. Versengve termékenyítették meg egymást, miközben nemcsak a kultúrát, a művészeteket, hanem a társadalmi változásokat is ösztönözték. Azután eljutottunk a kulturális-ideológiai imperializmushoz. Ahhoz, amit eleinte néhány ország és térség katonai-gazdasági fölénye, később a transznacionális óriásvállalatok uralma tett nyomasztóvá. A középkorban és az újkorban a törvényesített fosztogatást néhány család: a Mediciek, a Fuggerek, a Welserek, a Rothschildok, a Rockefellerek, a Vanderbiltek tartották kézben, közben a gyarmatok kiaknázására szervezett brit, holland, francia, belga magántársaságok egész földrészeket zsákmányoltak ki.
Végül eljutottunk az arctalan nagyvállalatokhoz. A tömegdemokrácia nekik kedvez, mert leginkább ők rendelkeznek a politika, a szellemi élet, sőt a divat befolyásolásához szükséges eszközökkel is. Bár a szociális piacgazdaság, majd a jóléti állam többé-kevésbé jogegyenlőséget teremtett és megalapozta a kisvállalkozók és a bérből-fizetésből élők felemelkedését, a nagytőkések a politikai döntéseket fokozatosan kisajátították. Ma pedig az egyre erőteljesebb és hatékonyabb manipulációval napról napra többet kaparnak maguk alá. A világméretű tőkekoncentrációhoz és a politika befolyásolásához ma már nem szükséges fizikai erőszak. Elég a félelemre, az irigységre, a bosszúvágyra s a felkorbácsolt nemtelen indulatokra támaszkodni.
A kitartó, csöndes építkezés eredményei hamar feledésbe merülnek. A színteret a demagóg ígérgetés és a politikusok, élsportolók, művészek, celebek botrányai, közönséges bűnözők népszerűsítése meg a jóemberkedésnek álcázott hatalmi célok uralják. Utóbbi példája az ellenőrizetlen migráció ösztönzése, a nemi irányultság ürügyén különböző társadalmi csoportok összeugrasztása, de a Covid-gyógyszerháború is. Napjainkban a globális pénzelit és vazallusai úgy irányítják a Nyugatot – kivált az Egyesült Államokat –, mintha saját hűbérbirtokuk lenne.
Az alapos érvelést a tények gátlástalan elferdítése, „kreatív” jogászkodással párosuló pénzügyi zsarolás, a képlékeny demokráciafogalom szüntelen fölemlegetése helyettesíti. Az egyre nyíltabb beavatkozásnak a V4-ek, újabban Szlovénia is több-kevesebb sikerrel ellenáll, míg a nyugati fősodratú média leginkább az elitek kiszolgálásában, a hírhamisításban és a botránykeltésben érdekelt. Ezek befolyásolják a közvéleményt, majd a hazai balliberális sajtó rágalmaikat kéjjel idézi. Legutóbb a Ferenc pápa által mondottakat torzította, méltató szavait s egy következő vizit kilátásba helyezését elhallgatta. A látogatás puszta tényét olyannyira sikerült lekicsinyelniük, mintha az egyházfő nem is járt volna Magyarországon.
Közép-Európa idén harmincesztendős együttműködése gazdasági súlyát meghaladóan képes érvényre juttatni az érdekeit, ugyanakkor karakteres különvéleményt hangoztat. Mindezeknek megvannak a maguk sok évszázados előzményei, vagyis a történelmi tapasztalat és fölismert egymásrautaltság. Sikertörténet, amit az örökös megfelelési kényszer árnyal. A szándék – országaink másodrangúvá süllyesztése – nem újdonság, de az ellenállás sem az. Bár az EU az integrációt éltanulókra és bukott diákokra osztja, győzelmünkre nincs garancia, de a kilátás biztató.
Az Európai Bizottság legutóbbi (nyári) előrejelzése szerint a magyar gazdaság idén 6,3 százalékkal bővül, ami a 4,8 százalékos uniós átlagot jócskán meghaladja. Az EU-hoz képest rekordalacsony munkanélküliség is jelentős gyarapodást sejtet. A transznacionális óriásvállalatoknak a V4-ek államaiban, kivált Magyarországon a kül-, a bel- és a gazdaságpolitikára (még) nem sikerült rátenyerelniük, hát még irányítaniuk.
Más kérdés a civil szervezeteknek hazudott ügynökök, a nemrég elhunyt Udo Ulfkotte szavaival élve a „megvásárolt újságírók”, némely egyetemi oktató, a kiebrudalt, de a hatalomba visszavágyó politikusok meg a divat és a megfelelési kényszer őrültjei, röviden: a hálózat szövevényes munkálkodása. A balliberálisok létezésüket is tagadják, ordító jelenlétük ellenére. A lepusztult Városliget megújulása, a budai Vár rendbetétele, a magyar törvényeknek megfelelni nem is törekvő CEU, a Színház- és Filmművészeti Egyetem ricsajos lázongása, álságos tiltakozás a felsőoktatási intézmények egy részének alapítvánnyá formálása miatt – csupán néhány példa a sok közül. A Puskás Aréna ellen harsányan tiltakozó városvezetőnek és a hazai olimpiát megakadályozó pártocska ifjú elnökének volt képe egy nemzetközi futballmeccsen a fotósok arcába mosolyogni. A luxuskocsival és személyi testőrséggel közlekedő, krumplival, párizsival hivalkodó „népbarát” pártvezér sem a tagdíjakból furikázik.
Van egy francia kifejezés, a „kaviárszocialisták”. Ez nem kizárólag az adott pártra jellemző, de mindegyikre, amely folyvást az „egyszerű emberekre” hivatkozik, miközben céljaiban és életvitelében távolabb áll tőlük, mint a föld a csalóka nappali holdtól. A komédia silány s folyvást lelepleződik, de csöppet sem hatástalan. Kárvallottjai, a választók jelentős része nem a szemének hisz, inkább meg-megújuló illúzióinak.
Ez az, amibe nem szabad belenyugodnunk. Máskülönben Európa eleve a vesztesek közé sorolja magát. Tisztelet a kivételeknek, de a józan ész és a történelmi tanulságok levonása a legkiszolgáltatottabbakra meg a jóléttől elkényelmesedettekre nézve korántsem jellemző.
Földrészünket nem államférfiak, hanem ciklusról ciklusra vergődő politikusok és kérészéletű koalícióik, még inkább a hadiipar és a technológiai óriások irányítják. A puha és a kemény háborúknak ők a nyertesei, nem az USA, az EU, Németország és más fejlettnek titulált államok. A jómód az elöregedést és a népesedési apályt nem ellensúlyozza. A kulturális hanyatlást sem. Így hát a több mint százesztendős cserkészmozgalom jelmondata érvényes ma is: Légy résen!
A szerző író
Borítókép: MTI/Jászai Csaba
