Ortega y Gasset A tömegek lázadása című közismert művében is hasonló állásponton van, s azt mondja, hogy „a nemzetek, melyek egykor mind nagy, nyitott, szellős terek voltak, most provinciákká és »vidékké« lettek”, bár azt hozzáteszi, hogy az elképzelt európai szupernemzetben nem tűnhet el, illetve nem szabad eltűnnie a sokféleségnek (Hobsbawm is valami hasonlót állít). Abban azonban határozottan reménykedik, hogy „a földrész népeiből egyetlen nagy nemzetet hozunk létre”. (Lásd a mai Európai Egyesült Államok eszméjét – itt még 1926-os „kiszerelésben”.)

Willke hozzájuk képest ízig-vérig a mai folyamatokban élő német politológus, aki látja ugyan a nemzeti kormányzás háttérbe szorulásának ellentmondásosságát, mégis határozottan kiáll az állami szféra globalizálódásának szükségessége mellett. A demokrácia a konfúzió korszakában című művében azt írja, hogy a kormányzás viszonylag egyszerű és falusias (!) formája a XIX. században még megfelelő volt, ám immáron alkalmazkodnia kell a XXI. századi megváltozott kontextusokhoz: a (nemzeti) demokrácia csak akkor maradhat fenn, ha az új technológiai és globális feltételekhez alkalmazkodni tud.

Willke szerint a demokráciát a leginkább az veszélyezteti, hogy az átfogó globalizáció korában irrelevánssá válik, döntései eljelentéktelenednek. Ennek két konkrét okát látja: 1. A politika hatalma elvész és kiüresedik azáltal, hogy átvette a domináns (neoliberális) ideológia alapelemeit, a deregulációt, az államtalanítást, a privatizációt és a delegálás elvét. 2. A politikai döntési játéktér beszűkült azáltal, hogy a globalizáció és a szakértőktől való függés miatt a politika elvesztette a valós hatalmát. A különféle szakterületek – mint a gazdaság, a pénzügyek, a technológia, a sport, az egészség, a tudomány, a képzés stb. – önálló, nemzetközi döntéshozó intézményeket hoztak létre, amelyek a nemzeti politikával konkurálnak, részben már helyettesítik is azt. Willke szerint a nemzetállami szintű demokráciának sokat kellene tanulnia a már most is elemeiben létező globális kormányzástól, mely utóbbi jelenti a jövőt. Ez a tanulási folyamat azonban szerinte fájdalmas lehet, mert a demokráciáról mint ideális uralmi forma eszméjéről le kell mondanunk (!). De ez a lemondás nem is annyira negatív abban az esetben, ha a globális és globalizált világot hajlandók vagyunk megérteni és annak realitásait tudomásul venni.

Willke merész, de legalább szókimondó: tisztában van vele, hogy ha áttérünk egyfajta globális kormányzásra, az a demokráciáról való lemondással és egy új uralmi forma, egy új uralmi rend megjelenésével jár együtt. Álláspontja pragmatikus: a globális problémák olyan szinten igénylik az ennek megfelelő szintű szaktudást – szemben az állampolgárok laikus hozzáállásával és tudatlanságával –, hogy választások, népszavazások helyett csak a tudás delegálásával, a felülről való (globális) irányítással lehet kezelni a földgolyó egészét érintő, átfogó válságokat.
Sokaknak, különösen a fiatalabb generációknak meggyőzők lehetnek a fenti érvelések a globalizáció elfogadásáról és a nemzeti szint alárendelésének szükségességéről. Racionális érveknek tűnnek, valóban, de csak a dolgok egyik oldalát mutatják meg. Miért? Legalább három érvet hangsúlyoznék.

Először: az eddigi tapasztalatok megmutatják, hogy a világ szakmai, professzionális, ha tetszik: „menedzselő” kormányzása lehet, hogy kezeli, időnként feloldja egyes szférák kríziseit, ám a globális társadalmi egyenlőtlenségek és az alávetettség tovább növekszik – mennyiségben, minőségben és terjedelemben is. A globális elitokrácia a profit koncentrált növelésének módozatait teremti meg újra és újra, semmi nem „csorog le”, ellenkezőleg, minden jövedelem alulról felfelé mozog, tehát „feláramlik”; lecsorgó tőke és pénz helyett feláramló tőkéről és pénzről beszélhetünk. Mindennek következtében az elitokrácia a nemzeti-lokális közösségeket óhatatlanul, a rendszer és az érdekek logikája mentén aláveti a globális hatalomnak, ezen érdekek kiszolgálójává teszi, tehát globális diktatúra, szelídebben globális autokrácia jön létre. Ez kinek lenne jó? Csak az egy százalék egy százalékának, a többiek alávetett tömeggé válnának, ha nem szerveződnének nemzetállamokba, ha nem tartaná össze őket a nemzeti érzés és nemzettudat.

Másodszor: a glóbuszon élő emberek elsöprő többsége képtelen arra, hogy egy globális társadalom kozmopolita tagjává váljon. Ehhez hiányoznak az adottságai még a nyugati civilizációban is: például képtelen arra, hogy lakhelyet, országot, szokásokat váltson, más kultúrájú emberekhez alkalmazkodjon, s az emberek nagy része idegen nyelvek elsajátítására sem képes. S akkor még nem is beszéltünk a többi civilizációról, illetve a vallásokról és kultúrákról. Képzeljük el például az iszlám népességet mint amelyik készségesen aláveti magát egy kozmopolitává és ateistává vált globális társadalom szabályainak. Jelenlegi tudásunk és tapasztalatunk alapján semmi nem mutat arra, hogy a nemzeti, vallási, kulturális, nyelvi, patrimoniális, közösségi és családi hagyományokon alapuló identitások megszakadnának, felbomlanának, és valami teljesen új ki tudna alakulni belátható időn belül.

Harmadszor: ha fontosnak tartjuk, hogy a mindennapi lét emberei, a választópolgárok sokasága bármilyen szinten beleszólhasson az őt körülvevő világ dolgaiba vagy alakíthasson azokon, akkor erre az egyetlen esélyt a nemzetállami és önkormányzati szinten működő demokrácia adja meg. Az átlagember ezt a szintet látja át – még időnként ezt is nehezen –, ezen a szinten van identitása, mi tudata, közösségi elköteleződése és a honfitársai iránti szolidaritása.

Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a nemzetállami szint nem minden kérdésben elegendő a globális problémák és válságok kezeléséhez, ezért arra van szükség, hogy a helyi szintek, önkormányzatok és a nemzetek alulról induló szövetségei jöjjenek létre, s ezek hozzanak létre globális szinten megjelenő intézményeket, illetve demokratikusan megválasztott vezetőket (egyes latin-amerikai, ázsiai és afrikai államközi, regionális szövetségek ebbe az irányba mutathatnak; de a visegrádi négyek együttműködése is jó példája ennek, s ide tartozik a BRICS, vagyis a brazil, az orosz, az indiai, a kínai és a dél-afrikai állam együttműködése). Csak az ilyen típusú, alulról felfelé építkező szövetségek és a globalizálódó – de nem globalista! – nemzetek közötti szuverén együttműködések lehetnek képesek ellensúlyozni a globális elitokrácia uralmi törekvéseit.

A globális intézmények vezetőinek kiválasztása nem történhet felülről, a globális elithez tartozó személyek delegálásával, csakis alulról szervezett választásokkal – és ez teljes egészében igaz az Európai Unió vezetőire is. A nemzetállami szintről érkező választott vezetők azok, akik a helyi, nemzeti érdekeket a globálissal egyeztetni tudják, s a nemzetit nem váltják fel a globálissal. Másképp fogalmazva: globális autokrácia helyett nemzetekre épülő demokrácia, nemzetekre épülő szövetség kell, amely a lokalitások együttműködésével képes az egyébként globális problémákat megoldani. 

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója

Borítókép: Unsplash