Hallották, hogy a szlovák kormány bocsánatot kért, amiért a Beneš-dekrétumok gyalázatos rendelkezései korlátozták a magyar származású polgárok alapvető emberi jogait és szabadságát, s mély megbánást tanúsított az ártatlan áldozatokat sújtó tragédia felett? Majdnem jól hallották.
A bocsánatkérés valóban megtörtént, nagy nyilvánosság előtt, az imént említett kifejezéseket is használva, miután a Szlovák Köztársaság kormánya erkölcsi kötelességének érezte, hogy nyilvánosan sajnálatát fejezze ki az egykori államhatalom által elkövetett bűntett miatt. A szóban forgó bűntett azonban (mondhatjuk, természetesen) nem a Beneš-dekrétumok, hanem a Zsidókódex (Codex Judaicus/Zidovsky kodex) nyolcvan évvel ezelőtti kiadása volt, amely „faji” hovatartozásuk alapján megfosztotta a zsidókat emberi és polgári jogaiktól, és lehetetlenné tette nekik a művelődést és a szabad társadalmi érvényesülést. Éppen úgy, mint ahogyan négy évvel később a magyar (és német) polgárokkal tették – immár a zsidók tragédiájának ismeretében.
Mi több, a Beneš-féle etnikai tisztogatási kísérlet nem egy birodalmi ideológiai elvárásnak (túlbuzgón) megfelelve történt, mint a Tiso vezette szlovák bábállam idején. Éppen ellenkezőleg, 1945-ben a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciáján Csehszlovákia, bár nagyon akart, nem kapott felhatalmazást a szlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítésére, legfeljebb magyar–csehszlovák lakosságcserére. Amit azután ezzel nem tudtak megoldani, azt kipótolták a Szudéta-vidéki kényszermunkára való deportálással, a maradék magyaroknak pedig betiltották anyanyelvük használatát, és elvették tőlük iskoláikat.
A Zsidókódex ügyében tett szlovák kormánynyilatkozat magas morális mércéjét alkalmazva, e nyilatkozat szóhasználatával élve joggal nevezhetjük mindezt bűntettnek, ahogy ezt Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke a beneši dekrétumok alapján kitelepített magyarok és németek somorjai emlékművének avatásán nemrégiben tette: „Amit a felvidéki magyarság ellen 1945 és 1947 között elkövettek, az Isten és ember előtti bűn volt.” „A jogfosztás, megaláztatás és szülőföldről való elűzetés a mai napig lezáratlan történet az emlékezetünkben, és nyílt seb a lelkünkben. A magyarok és a szlovákok közös keresztény hite és közép-európai sorsközössége, valamint államaink érdekközössége mindannyiunkat arra kötelez, hogy XX. századi közös történelmünk nyílt sebeit a XXI. században begyógyítsuk.”
Hiába azonban a közös hit, a sors- és érdekközösség, a szlovák politikának mindmáig nem sikerül kimondani azokat az egyszerű, de világos szavakat, amelyeket a meghurcolt zsidósággal kapcsolatban erkölcsi kötelességüknek tartottak megtenni. Sőt a magyar házelnök konfrontatívnak aligha nevezhető szavaira – „szelíd, de állhatatos türelemmel várjuk a bocsánatkérés és elégtételadás gesztusát a magyarok ellen elkövetett bűnökért az utánunk következő nemzedékek békéje érdekében” – éppenséggel meglehetősen ingerülten reagált a szlovák külpolitika irányítója.
Ivan Korčok külügyminiszter határozottan elutasította, hogy Magyarország egyik legfőbb közjogi méltósága „Szlovákiában prezentálja a saját történelemolvasatát”, s csalódottságának adott hangot, mondván: „Budapestről állandóan üzeneteket és kioktatást kapunk közös történelmünkkel kapcsolatban.” Pozsony a maga részéről lezárta a múltat, ha azonban a magyar állam képviselői nyilvánosság előtt beszélnek olyan témákról, „amik visszavetnek bennünket a tragikus huszadik századba, az csak a negatív érzelmek felszítására jó”. A közép-európai polgár meg eltűnődik, vajon megengedne-e magának ilyen hangütést egy gettóemlékmű felavatásával kapcsolatban is?
Találóan válaszolt Forró Krisztián, a felvidéki (e kifejezés használatát Korčok különös indulattal kifogásolta) Magyar Közösség Pártja (MKP) elnöke, aki szerint egyoldalúan nem lehet lezárni a múltnak ezt a fejezetét, hiszen „a kollektív bűnösség árnyéka még a gyermekeinken is ott van”. A múltat le kell zárni, de nem úgy, hogy a vitás kérdéseket a szőnyeg alá söpörjük. Mivelhogy – Őry Péter, az MKP elnökségi tagjának szavaival szólva – a szlovák politikai elitre a rendezetlen kérdések felvetése és az agyonhallgatásuk ellen emelt szó 2021-ben is provokációként hat.
Gyimesi György, a vezető szlovák kormánypárt, az OĽaNO magyar parlamenti képviselője szerint mi, magyarok ugyanolyan morális elégtételre gondolunk, mint amit megkaptak a zsidók; vagy a németek, akiktől határozatban kért elnézést a szlovák parlament. Hegedűs Norbert felvidéki újságíró szerint a bocsánatkérés a meghurcolt magyaroknak régóta kijárna, nem kerül semmibe, egy fontos gesztus lenne. Kizárólag az országot vezetők kicsinyességét mutatja, hogy a szlovák parlament erre 1993 óta nem volt képes. Bukovszky László, a szlovák kormány kisebbségi kormánybiztosa szerint a szlovák és a magyar kormányzatnak el kellene fogadnia a kölcsönös megbékélésről szóló nyilatkozatot, amelyet már több mint két évtizede halasztanak. „Ezt a kérdést szakmai síkra kell terelni. Adjuk át a teret a történészeknek” – tette hozzá.
Történelmi tény, hogy a szlovákiai zsidók deportálását 1942. május 15-én elrendelő törvényt a pozsonyi parlament majdnem egyhangúlag fogadta el. Egy, csak egy képviselő szavazott nemmel, gróf Esterházy János, a Szlovákiában maradt magyarság képviselője, mondván: „mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”. Ezt az embert, aki nem nyolcvan év múlva, hanem már a döntéshozatalkor, egymaga erkölcsi kötelességének érezte, hogy elítélje a Codex Judaicust, a szlovák állam mindmáig háborús bűnösként tartja nyilván… Innen indul a szakmai diskurzus.
A szerző újságíró
A borítóképen: Ivan Korčok. Forrás: YouTube/European Committee of the Regions
