Ami 2006 őszén Budapesten történt, az tizenöt év távlatából nézve lényegében már történelem, de amit az akkori események üzennek, az figyelmeztetés a jelen és a jövő generációjának. Mindannyiunknak. Nagy szerencse, hogy még sok olyan egykori bántalmazott él, aki el tudja mondani az igazságot. Az igazságot, amit tudni kell mindenkinek, kiváltképp azoknak, akik azóta cseperedtek fel, mert sokan vannak, akik tizenöt éve folyamatosan próbálják rózsaszínre festeni a koromfeketét.
A 15. évforduló kapcsán több olyan sértettel találkoztam az elmúlt hetekben, akivel nagyon durván elbántak a rendőrök a Gyurcsány-éra legsötétebb heteiben.
S a visszaemlékezésekből kiderül az is, hogy sok esetben olyanokat aláztak meg és vertek félholtra, akiknek semmi közük nem volt a tüntetésekhez, csak, ahogy mondani szokás, rosszkor voltak rossz helyen.
Macsotai Gergely, egy akkor húszéves fiatalember például 2006. szeptember 19-én éjszaka, hazafelé sietve, egy kihalt utcában botlott rendőrkordonba. Nem kérdezték, honnan jött, nem vizsgálták át, hogy van-e nála bármiféle támadóeszköz, hanem nekiestek és összevissza verték, rugdosták. Két bordája megrepedt, a veséje összezúzódott, de szerencsére idővel kiheverte a fizikai sérüléseket. A lelki megpróbáltatásokon azonban talán soha nem fogja túltenni magát. A bántalmazása után sokáig rémálmok gyötörték, és az ellene indult eljárások miatt hosszú ideig attól rettegett, hogy ártatlanul börtönbe kerül. Több betegség is kialakult nála, akad, amelyiktől még most is szenved. Macsotai Gergely beszámolt arról is, hogy a kórházban találkozott olyan fiatallal is, akire akkor ugrottak rá a rendőrök, amikor kilépett a lépcsőházból. Vagyis a tüntetéseken nem is vehetett részt.
Brutális támadás érte a békéscsabai Kis Lászlót is, akinek 2006. október 23-án a munkája miatt kellett visszautaznia a fővárosba. A férfi az összecsapásokat elkerülve akart eljutni a óbudai albérletébe, de a Dob utcánál úgy fejbe lőtték az egyenruhások, hogy megsemmisült a beszédközpontja, újra kellett tanulnia beszélni, és a számokat is elfelejtette. Ahogy ő fogalmazott: „a számokat is kilőtték belőle”. Ráadásul az orvosok szerint körülbelül tíz perc választotta el a haláltól. Ha ugyanis ennyivel később találják meg a mentők, akkor talán már nem tudták volna megmenteni az életét. Kis László felépülése is hosszú hónapokig tartott, és mivel a sérülése miatt a tanári pályáját fel kellett adnia, új életet kellett kezdenie. Ő is, mint annyi sorstársa, ártatlanul szenvedett.
