Székelyföldön és meghatározóan Kézdivásárhelyen, Gábor Áron – még ma is csaknem színtiszta magyar – városában két fiatalember hosszú éveken át szervezte ott élő honfitár­saink társadalmi életét, megrendezték nemzeti ünnepeinken a méltó megemlékezést, kulturális és sporteseményeket szerveztek, lehetőségeikhez mérten gondoskodtak a városban a magyar feliratokról és nem mellékesen felszólaltak a székelyeket megillető kollektív jogok megadásáért. Mindezek a mai napig is főbenjáró bűnnek számítanak Romániában. Nem csoda, hogy a hírhedt Securitate „méltó” utódszervezete éveken át lehallgatta, éjjel-nappal megfigyelte őket és baráti társaságukat.

Beke Istvánról és Szőcs Zoltánról van szó. 2015-ben az egyik lehallgatási anyagból – tévesen! – arra következtettek, hogy a terrorizmus fogalmát kimerítő cselekményekre készülnek. Azonnali házkutatás és letartóztatás után kiderült, szó sem volt erről, lyukra futottak a magyarüldöző szervek. De nem adták fel. Koholt vádak alapján, hamis tanúkkal koncepciós pert indítottak. Első fokon Bukarestben a színtiszta román bíróság a színtiszta román szakértői vélemény alapján felmentette őket a súlyos vád alól. Másodfokon azonban az utolsó percben új, hasonlóan súlyos vádat fogalmaztak meg, a védelemnek nem adtak lehetőséget a védelemre (!), és jogerősen öt év szabadságvesztésre ítélték a két ártatlan székely embert. Aki bővebb információkat szeretne a részletekről, a www.kji.hu honlapon megtalálja.

A börtönben a megaláztatások és az embertelen körülmények ellenére jó magaviseletűek voltak. Többen kapacitálták őket, kérjenek kegyelmet. Ők azonban nem voltak hajlandók erre, mert – mint mondták – ezzel elismernék az el nem követett bűnöket, erre játszanak fogva tartóik. Inkább emelt fővel, egyenes gerinccel leülik a köztörvényes bűnözők között a rájuk mért csapást. (Egyébként rabtársaik, sőt néhány foglár is elismeréssel nézett rájuk, bizonyos tekintélyük volt a kegyetlen falak között.) A szabadságvesztés kétharmadának letöltése után a feketehalmi börtön igazgatósága többször is javasolta ideiglenes szabadlábra helyezésüket, de embertelen macska-egér harcot játszva (első fokon általában jóváhagyták, másodfokon mindig „elkaszálták”), a titkosszolgálat utasítására mindig megtagadták. A szolgálatok bábja, az ügyész, egyszer azt mondta: ha nyilvánosság előtt megbánják „bűnüket” és bocsánatot kérnek a román néptől, akkor lehet szó ideig­lenes szabadlábra helyezésről. Erre azonban nem voltak hajlandók. Végül az utolsó ilyen lehetőségnél, idén nyáron, visszatérhettek családjukhoz.

Miért beszélek ezek után győzelemről? Azért, mert négy év megaláztatás és égbekiáltó igazságtalanság után sem törtek meg a fogva tartás során, a féktelen román sovinizmus nem roppantotta meg a gerincüket, tiszta lélekkel, emelt fővel jöttek ki a rácsok mögül. Megingathatatlan magyarságuknak és keresztény hitüknek köszönhe­tően szellemileg frissen, mosolygós arccal tértek vissza családjukhoz, az őket kitartóan váró kisgyermekek és feleségük körébe. Legyőzték az ármánykodást, az álnok zsarolást, nem tudták őket megfélemlíteni. Ezzel példát mutattak a székelyeknek, az egész Kárpát-medencei magyarságnak, sőt: üzentek a Lajtán túlra is.

A Kisebbségi Jogvédő Intézet munkatársai változatlan lendülettel igyekeznek kiharcolni Beke István és Szőcs Zoltán igazságát. Romániá­ban nem jártunk sikerrel. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához már 2019 januárjában beadtuk a panaszt kárpótlást kérve, de szokásukhoz híven ülnek rajta. (Lehet, valakik tesznek is érte.) Sajnos ott sokszor négy-öt év is eltelik, míg ítéletet hoznak. Most, hosszú előkészület után, a luxembourgi Európai Unió Bíróságához fordulunk perújrafelvételért és szintén kártérítésért. (Más okból, mint azt Strasbourgnál tettük.)

2021. szeptember 25-én Beke István és Szőcs Zoltán megkapta első társadalmi elismerését Budapesten. A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma 2020-ban, a trianoni békediktátum centenáriumán Teleki Pál-érdemérmet adományozott nekik. A koronavírus-járvány miatt azonban csak idén ősszel adták át. Minden rosszban van valami jó: ebben a kényszerű késésben az a nagyon jó, hogy személyesen vehették át, mert idén nyáron szabadultak a börtönből. Az emelkedett hangulatú ünnepségen a Pesti Vármegyeháza dísztermében Beke István a következőket mondta, amikor megköszönte az elismerést kettőjük nevében:

„Tisztelt hölgyek, urak, nemzettestvérek!
Először is szeretném megköszönni Magyary Rozáliának a laudációt és nem utolsósorban a Bethlen Gábor Alapítványnak ezt a díjat. Egy díjat, amely egy olyan személy nevét viseli, aki a magyar történelem egyik fekete, nehéz időszakában volt miniszterelnök. Akinek szívügye volt a határon, a gúnyhatáron inneni és túli magyarság sorsa, akinek a híres vörös térképe bizonyította az elszakított területeken lévő etnikumok arányát, akinek a síremlékén az áll, hogy dolgozott a cserkészetért és meghalt a magyar nép becsüle­téért. Trianon egy olyan szó, amely a mai magyarság körében különböző érzelmeket vált ki. Vannak személyek, akiknek fáj, van, akik elszomorodnak, vannak, akik egyet legyintenek, és sajnos nagyon sokan, akiket abszolút nem érdekel. Nem érdekel, pedig mindannyiunk testén ott van a Trianon által okozott seb. Itt ismét sorolhatnám, hogy vannak személyek, akiket nem érdekel ez a seb, vannak személyek, akik elszomorodnak e sebek láttán és vagyunk, akik mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezek a sebek gyógyuljanak, és ne fájjanak. Természetesen bizonyos áldozatok árán. Szülővárosomnak, Kézdivásárhelynek, a székelységnek, a magyar nemzetnek amikor szüksége lesz a szolgálatomra, én ott fogok állni a barikádon. Mindezek után kívánok mindenkinek egészséget, szabadságot és egy szép, boldog, keresztény magyar családot. Köszönöm, hogy meghallgattak, Isten áldja önöket!”

Biztos vagyok benne, hogy további magas elismerések következnek. Valamennyi Kárpát-medencei külhoni magyarnak erőt kell adjon mindez további küzdelmükhöz, hogy teljes életet élve megmaradhassanak magyarnak szülőföldjükön. A 93 ezer négyzetkilométeres „maradék ország” – lehetőségeihez mérten – minden segítséget megad az európai szintű autonómiajogok eléréséhez, a színvonalas megélhetéshez és a jogvédelemhez.

A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója

Borítókép forrása: MTI/Kátai Edit