Egymás után ocsúdtunk 2006-ban. Először nem hitte el az ember, hogy az őszödi beszéd egy valódi Gyurcsány-szöveg. Utána nem hittük el, hogy nincs rendőr a tévészékház előtt, aztán azt nem hittük el, hogy hagyták elfoglalni. Azt is nehéz volt elhinni – ami a legkedvesebb a szívemnek –, hogy a „felszabadító szovjet emlékműről” lefeszegették és leverték végre a vörös csillagot.

Aztán azt nem hittük el, hogy sétáló embereket félholtra vernek és börtönbe zárnak. Azt pedig legrosszabb álmunkban se gondoltuk volna, hogy 1956 ötvenedik évfordulóján halomra lövik a megemlékezőket. Amire ­idáig eljutottunk, addigra nem volt olyan ismerősöm, akinek ne lett volna közeli barátja az áldozatok között. 2006 novemberétől az ultraliberális haverok is ezen szörnyülködtek a romkocsmákban.

Azt gondoltam, ha idáig eljutottunk, hogy a magyar embereknek egytől egyig elegük van ebből a dilettáns és kegyetlen Gyurcsány-rezsimből, akkor meg fog bukni. Nem bukott, csak 2010-ben. Akkor azzal a lelkülettel szavaztuk le a kormányt, hogy végre eljön az igazság pillanata, és a brutális rendőröket felelősségre vonják, az állományt megtisztítják, a rendőri és politikai vezetőket börtönbe zárják. Hiszen akkor már tudtam minden borzalomról, ami történt.

A tévészékház ostroma után nem sokkal egy fiatal fiú – egy távoli rokon – haza akart menni, de a rendőrök pépesre verték a saját háza előtt, majd beszállították a rendőrségre, ahol előzetes letartóztatásba helyezték. Még ügyvédet is csak napok múlva engedtek be hozzá. Ártatlan volt, semmit nem tett. Éppen belebotlottak a rendőrök.

Az áldozatok többsége nem a kődobálók közül került ki. A kukagyújtogatók eltakarták az arcukat, időben elfutottak, helyettük gyűjtötték be az ártatlan sétálókat. A rendőrök őrültek módjára viselkedtek szeptember 20-tól egészen október 23-ig.

Mintha vért ittak volna

– mondja az egyik áldozat. A Magyar Rádió székházában rendeztek be kínzókamrát. A már az utcán „megdolgozott” fiatalokat bedobták a rebiszesek a BRFK kezeibe, akik addig rúgták, püfölték őket, amíg bírták. Az összevert emberek közt voltak lányok, fiatal és gyenge fiúk és öregek is. Nem válogattak. Nem zavarta őket, hogy az áldozat egyedül volt, hogy nem volt rajta sál, hogy semmi nem utalt arra, hogy ők lettek volna az agresszív tüntetők korábban.

A mai negyvenesek ezeket a történeteket ismerik, de a fiatalok nem tudnak róluk. Sajnos nem csoda, hiszen elmaradtak az ítéletek. Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök influen­szer lett, Gergényi Péter akkori főkapitány nevetséges pénzbüntetéssel megúszta. Mindössze két rendőr kapott börtönt, pedig hetvennégy ellen indítottak eljárást. Azért készítettük el Bodoky Tamással, az Átlátszó.hu főszerkesztőjével, az Index volt munkatársával az Áldozatok 2006 című dokumentumfilmünket, mert politikai nézeteinktől függetlenül mindketten úgy gondoljuk, hogy ami itt 2006-ban történt, az botrány, és ha a bíróságok nem voltak képesek igazságot tenni, legalább a kameráinkkal mutassuk be, hogy mi történt.

Abból indultunk ki, hogy a tévéostromnál és a Köztársaság téren megsérült rendőrök ugyanúgy áldozatok. A film Áldozatok címe is egyszerre utal a rendőri és a civil sérültekre. El lehet képzelni, hogy mit élhetett meg az a fiatal rendőrnő, aki a tízfős csapatával a sarokba szorulva, sisak és pajzs nélkül látta, hogy jönnek felé az üvöltő focihuligánok és dobálják utcakövekkel? Őket az akkori rendőri és politikai vezetés beáldozta, mintha azt akarták volna, hogy legyen minél nagyobb balhé, amit mutogatni lehet. Rejtély, amire nem tudom, hogy lesz-e valaha magyarázat. Azt minden rendőr megerősítette, hogy kétszáz profi rendőrrel, akik hátul álltak a Zoltán utcában, simán ki lehetett volna szorítani azt a néhány tucat erőszakos tüntetőt a tévészékház elől.

Amikor megírtam, hogy fel akarom tárni 2006 titkait, rengetegen jelentkeztek. Többek között egy rendőr, aki rebiszesként tanúja volt sok kegyetlenkedésnek. Név nélkül idézhetem:

„Szeptember 18-tól megkezdődött az a borzalmas időszak, amit nem kívánok senkinek sem. Minden egyes éjszaka azzal telt el, hogy a Magyar Rádió székházánál és környékén úgymond hajtóvadászatot csináltunk. […] Rádión hallottuk, hogy valamelyik utcában egyik kollégánknak olyan súlyos találat érte a fejét, hogy sürgősen kórházba kellett szállítani és megműteni. Ennek a hírnek hallatára vált néhány kollégám is vadállattá, és kijelentették, hogy mi sem fogunk finoman bánni az elfogott tüntetőkkel.

Azt hittem, rosszul hallok, amikor az egyik főtörzszászlós csoportparancsnok hangosan kijelentette, hogy aki az ő csoportjában van, annak az elfogásokat keményen kell végrehajtani, lehetőség szerint az elfogottnak törjön el valamije, vagyis valamelyik keze vagy az ujjai.

Amikor megtörténik az elfogás, két rendőr leviszi a földre a tüntetőt, addig a csoport többi tagja felveszi az úgynevezett sün alakzatot, amelynek a lényege, hogy amikor a földre vitel és bilincselés történik, akkor a csoport többi tagja támadóállásban a bilincselést végrehajtó rendőröknek háttal állva körbeállják tonfával a kézben, és védik a végrehajtó rendőröket.

[…]

Egyik, a rádióhoz közeli utcában haladtunk előre, amikor, ha jól emlékszem, öt fiatal jött velünk szemben, akik amikor megláttak minket és el akartak menekülni, a törzszászlós parancsot adott az elfogásukra. Nem értettem, miért, hiszen csak elfutottak, de nem dobáltak minket, csupán megijedtek tőlünk. A fia­talok egy kapualjba menekültek, ami nyitva volt, és bementek az udvarra. A csoportunk utánuk rontott és a törzszászlós utasításba adta, hogy pár rendőr – az egyik én voltam – maradjon kint és figyeljen. Hallottam, hogy bent hangosan kiabálnak a fiatalokkal, majd női sikítást és csapkodást hallottam.

Kinyílt a kapu, és egyenként hozták ki a fiatalokat. Három fiatal fiút és két lányt. A fiúk már meg voltak bilincselve, a lányok még nem. Láttam, hogy az egyik lánynak vérzik az orra, hogy miért, nem tudom, de szerintem kapott egy pofont. Hirtelen az egyik megbilincselt fiú elkezdett vergődni és az őt elfogó főtörzsőrmester kollégám lábába rúgott kétszer, amire a többi rendőr azonnal reagált, és a törzszászlós kiabálva adta az utasítást, hogy vigyétek le a földre. Valamelyik kolléga kiabálta, hogy törjétek el az egyik ujját. A fiú ellenkezett, először egy parkoló autóra nyomták rá, majd onnan nyomták le a földre, ahol az arcát meghúzták az aszfalton, közben a hüvelykujját próbálták eltörni, de nem sikerült.”

Sajnos a rendőr csak a „fülembe súgta” a vallomását. Még tizenöt év után se mer róla nyilvánosan beszélni. Az ügyészségnek azt hazudta, hogy nem látott semmit. Félt a kollégái­tól. Szégyelli, bánja, de azt mondja, hogy kirúgták volna, meghurcolják, és még a családja is veszélybe kerül. A Belügyminisztérium és a rendőrség ma sem ad válaszokat. Gyurcsány nevetségessé próbált tenni, amikor felkerestem egy fórumán. Gergényi Péter elhajtott. Az áldozatok többsége sem akart nyilatkozni. Van, aki már felejtene, sokan tönkrementek. Egyikük öngyilkos lett, többen belehaltak.

Nincs az a kárpótlás, ami visszaadja az életüket, ami begyógyítja a lelkük fájdalmait: a halálfélelemben töltött napokat, a börtönnel fenyegetett életüket, a társadalmi megbélyegzést, hogy biztos csinált valamit, és a csalódást, hogy a tetteseket nem ítélték el.

(Az Áldozatok 2006 című film bemutatója október 24-én, 21.40-kor lesz a Duna Televízióban, majd nyilvánossá tesszük a YouTube-csatornánkon.)

A szerző dokumentumfilmes, rendező

A borítókép forrása: MTI/Koszticsák Szilárd