2021 igencsak érdekes évvé kerekedett a sport történetében. Sikeresen lebonyolították például a 2020-as labdarúgó Európa-bajnokságot, valamint a 2020-as olimpiát. A világ időcsapdába került, a sport pedig olyan kelepcébe, hogy minden megmaradt nagyszerűsége ellenére egyre többen már csak legyintenek rá. Mondjuk egy Paris Saint-Germain–Manchester City Bajnokok Ligája labdarúgó-mérkőzést inkább tekintenek városnevek felhasználásával végrehajtott arab belvillongásnak, mint európai ügynek. Súlyosbító körülményként szegény sport a politikai és üzleti nyomás mellé megkapta még az aktuális és túltolt trendeket is a nemek harcától a rasszizmus problémaköréig. Ezek néha nem nélkülözik a tragikomikus elemeket sem, ami gyakran megnehezíti, hogy magára a dologra, esetünkben esetleg a küzdelemre koncentráljunk.
A néző, a közönség, tehát a nézőközönség maga ott álldogál a sírás és a röhögés határmezsgyéjén, a pálya szélén mintegy, ábrázata tanácstalan. Ugyanakkor érdeklődve figyeli, merre, hová megy át az átmeneti kor, amelybe belecsöppent. Átértékelődnek az emlékei is. Ki tudja már, milyen eredmények születtek súlyemelésben az olimpián, ám az, ha halványan is, de rögzült, hogy volt egy férfi, aki nő lett és nők között versenyzett. Ám ha mégis feledékenynek bizonyulnánk, időről időre gondoskodnak róla, hogy beégjen a kép. Történt ugyanis, hogy az említett versenyzőt a napokban az év sportolójává választották. Jó, nem a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vagy valamely más, megkerülhetetlen szervezet, hanem egy egyetem, jelesül az otagói, de azért hír lett belőle tüstént és íziben. Kérdés meg csupán egy maradhat: mivel érdemelhette ki hősünk a rangos elismerést?
Szóval, hogy a sportérték maga eléri-e azt a szintet, mint amikor mégis feljutunk a harmadikig, holott elromlott a lift. Jelen tudásunk a következő. Laurel Hubbard negyvenhárom éves transznemű súlyemelő 2013-ig férfiként küzdött a kilókkal, majd a nők között kvalifikálta magát a tokiói olimpiára. Férfiként nem ért el sikereket a sportágban, így aztán jó ötletnek tűnt, hogy hozott erőfölényét kihasználva nőként alkosson maradandót. Ez azonban nem sikerült, tekintve, hogy egyetlen szabályos gyakorlatot sem sikerült bemutatnia, így aztán vissza is vonult a versenyzéstől. A sikertelen kísérletekre egyébként azután kerülhetett sor, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság meghatározta a transznemű sportolók számára a tesztoszteron-határértéket, így Hubbard lett az első, magát nővé operáltató sportoló, aki részt vehetett az olimpián. Legalábbis hivatalosan. Mert ugye láttunk már előtte is érdekes arcélű futónőket, hogy a lassan a múlt ködébe (párájába) vesző NDK-s úszónők megváltozott nemi jellegeiről ne is beszéljünk. Szögezzük le sebtiben, nem élcelődünk, nem szórakozunk, nem gúnyolódunk. Mindezek mögött olyan személyes tragédiák húzódnak, amelyeket értelmünk alapesetben fel sem foghat. Csupán arra utalnék személyes vélemény gyanánt, hogy ebben az egészben inkább az a kínosan röhejes, hogy élemedett korú tisztségviselők tesztoszteron-határértéket húzogatnak, mint a gyarmatosítók az afrikai határokat (tényleg, mi van, ha valaki éppen csak egy picit átlépi azt a határt, akkor mars vissza a fiúkhoz?), mások meg egy év sportolója díjjal tetézik ezt az egészet. És valami azt súgja, hogy még messze nem vagyunk a végén.
Mint ahogy a rasszizmus elleni küzdelem is fokozódik feszt, akár az osztályharc annak idején. Kissé szelektíven ugyan, mert például ha az európai tolerancia fővárosában, Berlinben egy futballmeccsen karlendítéssel köszöntik az egybegyűltek az izraeli ellenfelet, az smafu, mert bizonyára csak kinyújtóztatták elgémberedett karjukat, de ha prágai kisgyerekek fütyülnek a lelátón, ahová felnőtteket már eleve be sem engedtek, az tömény rasszizmus, ami ott és más, elmaradott kelet-európai országokban (ahol ráadásul tömegével élnek olyan igénytelen kamionosok, akik miatt az angoloknak most a hadsereg fuvarozza a benzint) a hétköznapok szerves és elidegeníthetetlen része.
És tényleg. Az UEFA kegyes döntésének köszönhetően a Sparta Praha és a skót Rangers meccsén tizenegyezer, tizennégy év alatti gyerek buzdította a hazaiakat, és nem átallottak fütyülni is, ha skót játékosokhoz, köztük a színes bőrű Glen Kamarához került a laszti. Akadtak közöttük hatévesek is, azok különösen veszélyesnek tűntek. Addig is, amíg valamilyen módszerrel ártalmatlanná nem teszik őket, a magam részéről csatlakoznék Park Ji-sunghoz, a Manchester United egykori labdarúgójához, aki a napokban arra kérte a szurkolókat, hogy amennyiben lehetséges, ne énekeljenek a lelátón kutyahúsevős dalokat a koreai játékosokról, mert az önfeledt nótázásnak van egy kis rasszista mellékíze.
Borítókép: Laurel Hubbard Fotó: EPA/Michael Reynolds
