Egyre világosabb, még ha szellemi sötétítő függönnyel akarják eltakarni a nyilvánvaló látványt, akkor is, hogy Európa rendje ellen újabb támadás kezdődött, mely akár katonai összeütközéshez is vezethet.
Mert mi is történik, mi is történt az elmúlt harminc évben Európa földjén? Az első tizenöt év biztató társadalmi változásai nyomán a szocialista országok visszatértek a polgári értékrendhez, ami egy pozitív víziót vetített előre. Annak az illúzióját is magában hordozta, hogy végre egy egységes és erős Európa indul a XXI. század felé. Egy olyan Európa, melyet politikai és biztonságpolitikai értelemben két óceán határol, az Atlanti-óceán nyugaton, míg keleten az Oroszország partjait mosó Csendes-óceán. Remény volt arra, hogy a megosztottság helyett az összetartozás történelmi értékrendjét fogjuk követni. Néhány gyermekbetegséggel terhes, mégis reménykeltő tizenöt év után már azt is feltételezhettük, hogy egyenrangú kapcsolat alakul ki Nyugat-Európa és az addig ellenségnek tekintett keleti országok között, beleértve Oroszországot is.
Aztán jött a második tizenöt év az ukrán válsággal, az illegális migrációval, vagyis Európa elleni invázióval. Kijózanító volt, ahogy világossá vált, szó sem lehet egységről, diszkriminációmentességről. Nem valósul meg a nagy egyesülés, az egyenrangú és kölcsönösségen alapuló együttműködés. Nemcsak az esély ment el, hanem folytatódhatott az újabb hideg/hibrid háború. Az erjedés tökéletes élesztője volt az idegen kultúrák beáramlása jól álcázott humanitárius mázzal leöntve. Az invázió megítélése alapvető véleménykülönbséget okozott az Európai Unión belül, ahogy egész Európában is. A befogadó társadalmak eleddig nem tapasztalt problémákkal néztek és néznek szembe: terrortámadás, kulturális megosztottság, egyenlőtlen szociális ellátás a törvénytelenül érkezők javára. Bűnözési hullám korábban nem tapasztalt formái jelentek meg békés országok mindennapjaiban. De ami leginkább tudatosan provokált elem volt, a politikai feszültségek mélyítése válogatott eszközökkel és módszerekkel.