Az „osztogatás-fosztogatás” szlogenjét nem én találtam ki. Néhány kortársam emlékezhet még Liska Tiborra, aki a nyolcvanas évek elején nagy vihart kavart a tanulmányaival, előadásaival, vitáival. A „maszek”, a „profit” még szitokszó volt, büszkén hirdették a teljes foglalkoztatottságot, sőt a munkanélkülieket közveszélyes munkakerülőként megbüntették – ami viszont nem jelentette azt, hogy minden állásban lévő embernek lett volna értelmes munkája. A rendszer már a hetvenes években repedezni kezdett, ezért felkértek néhány közgazdászt – közöttük Tibort –, hogy mondjanak valamit, s ebből lett az „új gazdasági mechanizmus”.
Tibor (atyai jó barátom) 1980–81-ben részt vett a „vállalati gazdasági munkaközösségek” (vgmk) létrehozásában, majd előállt egy kisvállalkozási modellel. Kiváló szónok volt, még úgy is, hogy meg kellett maradnia a szocialista szóhasználat szigorú korlátai között. Egyre nagyobb érdeklődés kísérte az előadásait, és ő egyre bátrabban mondta ki, hogy a fosztogatásra épített osztogatás nem értelmes gazdaságpolitika. Modelljét több helyen is kipróbálták, ám az rendre oly sikeresnek bizonyult, hogy gyorsan el kellett hallgattatni. Magam is részt vehettem egy kisebb kísérletében, ahol sok hozzám hasonló fiatallal együtt megértettük, miért nem működik a szocializmus. Az így rendezett KISZ-tábort megírtam riportban, jól ki is rúgtak…
Ez már a nyolcvanas évek ideje, ami a mai húszéveseknek természetesen történelem. Ezért is kell beszélni róla. Akkor alaposan belém égett Tibor fogalomrendszere, így azután mindig – na jó, többnyire – jól láttam, mennyire csak fosztogatnak, hogy osztogathassanak. Ezer meg ezer példát lehet felsorolni, itt most a közeljövőnk érdekében elmesélek párat.
Miután a napilaptól kirúgtak, a kétheti üzemi lapnál alig kerestem valamit. Mégis, az akkoriban igazságosnak nevezett – a baloldal által ma visszakövetelt – sávos adórendszer progresszivitása miatt a „hatalmas” jövedelmem valahogy mindig beleesett a legmagasabb adókategóriába, így mindig levonták a 20, 30, 39 százalékos adókat (érdemes rákeresni a NAV archívumában az 1988-as rendszerre). A munkaadóktól ugyanígy. Az állam tehát kétszer annyit keresett a munkám után, mint én. A takarékoskodás ismeretlen fogalom volt.
A nyolcvanas évek vége felé több folyóiratban tanulmányok jelentek meg arról, hogy a szocializmus lényegében az infrastruktúra felélésével – vagyis a karbantartások, felújítások elmaradásával – fizeti meg a túlélés árát. Érthető: a fosztogatás mellett nem maradt energia – és nem volt ideológia – új, osztogatható források teremtésére. Ezt ismerték fel a Szovjetunió nagyokosai, utánuk az MSZMP vezetői, a KISZ KB prominensei, s egyben nagy ötletük támadt: a homlokzat átfestésével dimenziókkal fokozhatják a fosztogatást. Elnevezték rendszerváltásnak.
Először elosztogatták a lerobbant lakásvagyont – nesztek, újítsátok fel ti –, majd kifosztották a nemzeti vagyont. 1989-ben a teljes nemzeti vagyon mintegy 90 százaléka állami vagyonnak minősült, s röpke tíz esztendővel később a vagyon 90 százaléka már magánkézben volt. De nem az egykor kitelepített polgárok, gyárosok, étterem-tulajdonosok kezében. Polgárság akkor már (és még) nem is létezett. Aztán rátettek még egy nagy lapáttal: amit addig nem tudtak lerabolni, azt tönkretették, majd olcsón eladták külföldieknek. Egész iparágakat gyilkoltak le. Véleményem szerint törvényt kellene alkotni arra, hogy a kritikus infrastruktúra – nemzeti repülőtér, áram-, gáz-, víz- és egyéb szolgáltató vállalatok – külföldi tulajdonba adása súlyosan büntethető hazaárulás legyen! Mert ez ráadásul nem pusztán anyagi kérdés, de egyben nagyon komoly nemzetstratégiai, nemzetbiztonsági, sőt hadászati kérdés is.
Más érdemlegeset nem tettek. Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években, úgy a kilencvenes években sem építettek, nem változtattak egyetlen nagy társadalmi elosztórendszeren sem. Csak kicsit átfestették az 1949-es keltezésű alkotmányt… 1998–2002 között kidugta fejét valami kis csíra, de azt hamar eltaposták. A rendszer valójában 2010-ig semmit sem változott. Olyannyira nem, hogy még az akkor meggazdagodott, de azóta is rejtőzködő MSZMP- és KISZ-milliárdosok is itt maradtak velünk.
Pozícióban maradtak a régi jó elvtársak is. A hálózat. Innen érthető, hogy amióta megkezdődött az ő nagy rendszereik átalakítása, azóta fuldokolnak a dühtől. Bármit is tesz vagy nem tesz az Orbán-kormány, egyvalamiben mindig biztosak lehetünk: ők őrjöngeni fognak. Meg az ellenkezőjéért is. Egyetlen társuk van, aki élvezi, hogy a háttérhatalom az előtérbe tolja, ez pedig nem más, mint Gyurcsány Ferenc, az osztogatás-fosztogatás nagymestere.
A választási harc durvulásával mindezzel tisztában kell lenni. Most sem, egyik kényszerkoalíciós partner sem képes másként gondolkodni, csakis az osztogatás-fosztogatás ördögi körében. Az ország, a nemzet helyzetéről, jövőjéről, hazai és nemzetközi lehetőségeiről fogalmuk sincs, illetve amiről azt állítják, hogy van, az is inkább hazugság (lásd A dobrevi hazugsággyűjtemény című cikkemet: Magyar Nemzet, 2020. dec. 17.). Messziről jött, egyre mocskosabb szájú tanítványuk is csupán a rezsiköltségek növelésében látja a fényes jövőt…
Ne higgyük azt sem, hogy csak az anyagi javainkat akarnák megkaparintani. A „népköztársaság” mindig is többet akart: a nyelvünket, értelmünket is állandóan fosztogatják. Újabban elkezdték liberálisnak nevezni magukat – de hát a véleménydiktatúra épp az ellentéte a liberalizmusnak! Demokratikusnak nevezik magukat, s közben börtönnel, lámpavassal, kifosztással fenyegetőznek, nem is akárhol, egyenesen az Országházban!
Legyünk reálisak: minden kormány osztogat, hiszen mi adjuk rá a pénzt. Nem is ez a kérdés. Hanem az, hogy megszorításokból, adóemelésekből, IMF-hitelből, azaz a puszta fosztogatásból osztogatnak-e, vagy éppen ellenkezőleg: az adócsökkentés, a munkahelyteremtés, a családtámogatás, a vidékfejlesztés forrása a gyarapodás. Magyarország oly sok elveszett évtized után újra épül, gyarapodik. Sajnos sokan nem hiszik ezt. Nekik javaslom, hogy az ezernyi példa közül legalább egynek járjanak alaposabban utána: a csodálatos Hauszmann-programnak. Bizton mondhatom, megérinti őket a múlt és a félteni való jövő.
A szerző nyugalmazott EU-szakértő
Borítókép: Gyurcsány Ferenc (Fotó: Havran Zoltán)
