„Szijjártó Péter nem létezik. Tudom, hogy most ki van nevezve Orbán Viktor személyes kutyájának, de ő nem létezik” – tájékoztatta a magyar dolgozó népet Lengyel László kardigángyűjtő a minap. Szerinte tehát a külügyminiszter úr egyrészt egy kutya – másrészt viszont nincs is, nem létezik. Hogy itt aprócska ellentmondás feszül (tudniillik a „lenni” épp az ellenkezője a „nem lenni”-nek), ne zavarjon meg minket. Hiszen láthatóan a baloldali mozgalmárt sem zavarja.
Lengyel Lászlót alapvetően nem sok minden zavarta meg az utóbbi szűk harmincöt esztendőben, amióta az MSZMP-ből (elvtársi leszámolás részeként) kihajították, s kezdetét vette kuruzslókarrierje „politológusként”. Az őt soha meg nem zavaró tényezők között is kiemelkedő helyet foglal el a Valóság. Ha valamivel, hát a Valósággal sosem veszett össze jó László – hiszen ők ketten két különböző létsíkon élnek, működnek.
Ízlelgessük csak a minősítésében rejlő mélységeket! Szijjártó Péter mint „Orbán kutyája”. A külügyminiszter tehát nem is ember, hanem egy ember alatti, szubhumán létforma, egy állat, aki Lengyel László kardigánmanöken szerint pitizve követi Orbán Viktor utasításait. Visszaviszi a miniszterelnöknek az eldobott labdákat, s közben lelkesen csóválja a farkát. E remek tulajdonságai annál is figyelemreméltóbbak, mivelhogy Szijjártó Péter állítólag nem létezik. Sértegetési rohamában Lengyelnek föl sem tűnt, de ha valaki nem létezve képes feladatokat végrehajtani, az bizony szuperhős a javából. Ennek az ellentéte bármely baloldali politikus, illetve „politológus”, aki elvileg ugyan létezik, mégis képtelen a legegyszerűbb feladatok végrehajtására (a fészbukozáson kívül). Tessék választani!
Nem mellesleg: Szijjártó Péter egymaga több külföldi politikussal tárgyalt, több és értékesebb külföldi beruházást hozott Magyarországra, mint az összes komcsi-libsi külügyminiszter-elődje együttvéve. A zömében lusta, tehetségtelen és a tartótisztek által fél kézzel irányítható baloldali politikusokkal összevetve Szijjártó Péterben kétségtelenül van némi szuperhősös beütés. Önmagában véve pedig egy hatalmas munkabírású, bátor, nemzeti elkötelezettségű politikus. Jobb híján a balliberális sajtó is rendre csak abba bír belekötni, hogy miért utazik olyan sokat, minek tárgyal annyit. Az ő ideáltipikus külügyminiszterük ugyanis olyan, aki keveset repked, cserébe telefonon is pikk-pakk irányítható. Amolyan felmosórongy-szerűség. Szijjártó ellenben a felmosófa kellemesebb oldalán szeret elhelyezkedni: ő szokta fölmosni a padlót a Timmermansokkal, CNN-es Amanpourokkal…
Minthogy Szijjártó Péter nem úgy táncol, ahogy a baloldal fütyül, hát haragszanak rá. Lengyel László is ezért kutyázza őt. Jobb korokban egy ilyen sértést általában párbaj követett. Ám hitvány időket élünk, amelyekben a legbecstelenebb senkik következmény nélkül gyalázhatják azokat, akiknek a cipőtalpáig sem érnek föl. Meg aztán erősen valószínű, hogy egy Lengyel László-forma tagot az ántivilágban párbajképtelennek tekintettek volna, s párbaj helyett egyszerűen csak visszalökik a csatornába – oda, ahonnan érkezett.
Egyébként a kardigánember nem csupán a külügyminisztert kutyázta le, hanem az összes fideszes politikust. „Tudom, hogy ezek kutyák. De azért kutyának lenni állandóan – előbb vagy utóbb meg fognak harapni.” Még nem említettem: e nagy ívű gondolatok az Esti egyenleges Bánó András internetes műsorában hangzottak el. Bánó mellett jelen volt még a stúdióban Kuncze Gábor egykori SZDSZ-es szektavezér. A videós ember meg a ciános. Mondanom sem kell: egyikük sem határolódott el Lengyeltől, nem raktak rá nyomban szájkosarat, hogy azért ezt mégsem kéne, Lacikám, ne dehumanizáljuk a politikai ellenfeleket s a többi. Azóta sem. Sem ők, sem a balliberális entellektüelek, akik máskülönben egy erősebb jelző miatt készek tüntetést szervezni, Brüsszelbe futkosni, NATO-beavatkozást követelni.
Talán akad, aki emlékszik rá: Lengyel László volt az, aki 1994-ben azzal riogatta az országot, hogy Boross Péter miniszterelnök nem írja majd ki a választásokat, inkább katonai puccsot hajt végre. Milyen igaza lett, ugye? A bölcs, mértéktartó elemző… (Még TGM is azt mondta róla: ő egy „fordított Kasszandra”.) Lengyel László az az illető, akinek még véletlenül sem jönnek be a politikai jövendölései. Az ő munkássága ihlette a legcsapnivalóbb politológusoknak járó Szürke Kardigán-díjat. Ez a politikai Citromdíj.
Amúgy Lengyel nyugodtan kutyázzon csak: a kutya egy okos, kedves, hűséges állat. Szeretjük. A magyarországi balliberális elit viszont buta, acsargó és hűtlen. Őket nem szeretjük. Mégsem nevezzük őket állatoknak. Sem kutyának, sem patkánynak. Utóbbi például Bangóné Borbély Ildikó asztala: ő minősítette patkányoknak a Fidesz szavazóit. Hozzá képest Lengyel László már-már atyai érzelmeket táplál a kormánypárti szavazók iránt; ő ugyanis tavaly októberben nem kórságot terjesztő patkányoknak, csupán „nyomorultaknak” nevezte a fideszeseket. Idézem: „Az egy furcsa dolog, hogy a legnyomorultabbak szavaznak a Fideszre. Most tekintsünk el attól, hogy krumplit kapnak – különben is a Fideszre szavaznak, mert csak onnan remélnek anyagiakat.”
Tehát a fideszesek egyfelől nyomorultak, másrészt elvtelenek, hiszen némi aprópénzért megvehető a szavazatuk – legalábbis Lengyel szerint. Azt hiszem, a szóban forgó „nyomorultak” abban bíznak, hogy egyszer még alkalmuk nyílik viszonozni e kedves szavakat. Ha máskor nem, hát jövő áprilisban.
Borítókép: Képernyőkép (Forrás: YouTube)
